Kedves Olvasóink, Pályázóink!

Köszönjük a sok szép és tartalmas alkotást, amellyel Önök hozzájárultak pályázatunk ismertségéhez, rangjának növeléséhez.

Örülünk, hogy kezdeményezésünk népszerű lett!

A mai nappal ( április 30., 23.59 óra) zárul a beküldési határidő.

OLVASÓI SZAVAZAT

Pályázatunk beküldési határideje

2017. április 30-ra módosult!

Ön is szavazhat kedvenc szerzőjére! Kizárólag emailben ( s nem a jelen honlapon megtalálható kapcsolati űrlapon keresztül)

Egy olvasó 1 műre / szerzőre szavazhat emailben, legkésőbb 2017. május 10-ig

A beérkezett olvasói tetszésnyilvánítások száma és megoszlása nem publikus, azonban a Kuratórium figyelembe veszi.

Email: mecslaszlotarsasag@gmail.com

Tájékoztatjuk kedves Olvasóinkat, szerzőinket az alábbiakról:

1. A felkért zsűritagok által javasolt jeligés pályázatokat a kuratórium tagjai ismét átolvassák, majd meghozzák a döntésüket.

A döntés ellen - amint a felhívásban is szerepelt - fellebbezni nem lehet, jogi út kizárva.

2. A jeligék titkosak. (azt közösségi médiában, köremailben stb. közzétenni- megnevezve a szerzőt - tilos. Ezt leírjuk ismét, bár nyilván, ez minden pályázónk számára evidens kell, hogy legyen.)

Kaptunk olyan olvasói szavazatot, ahol a jelige és a szerző neve! együtt szerepelt. Ez kizáró ok, hiszen a kedves olvasó elvileg...nem ismerheti a jelige szerzőjét. Ha pedig mégis ismeri, akkor a szerző megszegte a titkosságra vonatkozó előírásunkat.

3. A Kuratórium tagjait hívni, bármilyen módon presszionálni a döntésmeghozatal előtt :tilos.

Támogatná a

GYERMEKJÓLÉTI ALAPÍTVÁNY

munkáját ?

Egy kattintással megteheti!

Jelige: adomány

Metró

A metrókocsi zsúfolásig megtelt. 

A férfi mindig szorongani kezdett ettől - ha épp ült, akkor azt nézte, kinek lenne illendő átadni a helyét, ha pedig állt, akkor folyamatosan azt figyelte, hogyan helyezkedhetne a lehető legelőzékenyebb módon.

Ha bárkinek elkapta a tekintetét, amint épp őt figyeli, máris ezer elméletet állított fel magában, hogy az illető milyen ember lehet, s vajon mit gondol róla – de persze egy idő után már zavarba jött, hogy ezen töri a fejét. Ám ha senki sem nézett rá, általában amiatt is nyugtalan volt.

A mai útja során azonban – furcsa módon – semmi ilyesmit nem érzett. Eszébe jutott, hogy be kellene kötni a cipőjét, de rájött, hogy most képtelenség lenne ezt végrehajtani, úgyhogy kapaszkodott tovább, mozdulatlanul.
 
Megállóról megállóra tódult ki-be az iszonyatos tömeg, de olyan volt, mintha bent nem változott volna semmi. Állt a padok közt, s az oldalába fúródó könyökök és táskák védőoszlopai, és az emberekből áradó város-, parfüm,- és izzadtságszag mint valami különös védőháló vette körül....s hirtelen rájött valamire.

Úgy érezte, hogy ő, és az őt körülvevők mind összetartoznak, hogy egy nagy, közös szív dobban újra és újra, hogy energiával lásson el minden lelket - s hogy ebből az egy forrásból táplálkozunk valamennyien, emberek, állatok...Nem volt többé „én”, eltűntek a félelmek, az emésztő vágyak, az irigység, de minden, eddigi élete során felhalmozott tudás is nevetségesnek látszott e pillanatban.
Ott állt az metró közepén, s – noha már levegőt is alig kapott – azon vette észre magát, hogy mosolyog. 

A szerelvény eközben tovább száguldott céljai felé, az utasok monoton cserélődése mellett.
Hősünk tovább álmodozott a kocsi ringató ölében, de kint elkezdődött a borzalom...
Először a deák téri aluljáró, majd az érkező szerelvény hangszóróiból szólalt meg egy folyamatos, Allah Akbar! – kiáltozás...A metróra váró emberek kérdően néztek egymásra, de valamiért senki sem kezdett el pánikba esni.

Csak a peront figyelték, mikor érkezik már a metró, hogy időben beérkezzenek a munkahelyükre; senki nem számított arra, ami a következő pillanatban történt: a szerelvény hatalmas tűzgolyóként csapódott a megálló oldalfalába, amit több robbanás követett. Mindent beborított a füst, a levegőben segélykiáltások hallatszódtak – leírhatatlan volt a zűrzavar....

Pedig a férfi néhány perccel ezelőtt még arra gondolt, hogy ha ilyen fantasztikus megvilágosodásban volt része, talán itt az ideje, hogy teljesen újraértékelje az életét. 

Hiszen mindannyian összetartozunk!

*

Szerettem

Szerettem, amikor a napfényről beszélt – hogy mennyire más és más tud lenni, hogy milyen különbözően tud megvilágítani dolgokat, s hogy miként erősíti meg, vagy épp’  fedi el a vonásait  az embereknek.

Beszélt arról is, hogy néha bársonyos a fény – bár ezt nem írta le pontosan, én mégis tudtam, mire gondol. 

Kisgyermekként ismertem fel, hogy vannak olyan napok – vagy néha csak órák – amikor a Nap sugarai, mint valami isteni kegyelem megnyilvánulása, fátyolként borítják be a levegőt, s én ilyenkor éreztem leginkább, hogy biztonságban vagyok. Senkivel sem tudtam erről beszélni, talán el is feledtem volna, de ő – ő is látta, s most 16 év után fogalmazta meg helyettem, amiről  eddig csak magamban tudtam elmélkedni. 

 - És most milyen a Nap? – kérdeztem én, de ő csak lágyan mosolyogva egy közeli padot figyelt, ahol két idősebb asszony segített egymásnak pakolni.

Így ültünk néhány percig, majd felém fordulva kérdéssel válaszolt:

- Miért kérdezed, hiszen te is látod, nem?

Láttam bár, de féltem kimondani. Épp azon kevés kora őszi délutánok egyike volt, amikor a fénynyalábok éles kések gyanánt hatolnak át az égbolt szövetén, s halálos csendben, megsemmisítő nyugalommal világítanak be minden repedést, minden enyhet adó, árnyas helyet.
Ezt gondoltam, de nem szólaltam meg. Talán biccenthettem a fejemmel, nem vagyok benne biztos. Ő átkarolt, úgy, mintha meg akarna védeni, én viszont-öleltem őt – s együtt hallgattunk.

Jelige: Holdudvar

Lopott vétkek

A félig leeresztett redőny résein átszűrődő napfény éppen elég világosságot adott ahhoz, hogy ne legyen „kriptahangulat” a nappaliban, ahogy ő szokta mondani. Ki nem állhatta a sötétséget, még így a legnagyobb kánikula közepén sem. Inkább legyen meleg, mint sötét. Végül is nyár van. A nap sugarai rávetődtek a kanapéra, amelyen elnyúlva feküdt, kezében a távirányítóval. Fehér trikója csíkosnak hatott a félhomályban. A szoba elegáns berendezése jó ízlésről árulkodott. A kanapé mögötti fal egy hatalmas könyvespolc volt, rajta egy teljes soron ugyanolyan könyvek követték egymást. Ugyanazon író, ugyanazon műve: „Dabn Bariet (Dábn Bárié): A sas árnyékában.” Szemben a legmodernebb hangtechnika mellett tömérdek mennyiségű komolyzenei cd sorakozott. Rajongott a filmzenékért, de most mégis a tévéadók között böngészett. Szinte minden adó a pápaválasztást közvetítette. Ezrek várakoztak a Szent Péter téren a fehér füstre. Maga sem tudta, miért, de nem kapcsolt tovább. Döbbenet! Mennyi ember! Ráadásul ebben a hőségben. Képesek órák óta ott állni a tűző napon!

Nem sokra értékelte az egyházat. Azt gondolta, semmi más, csak egy szekta. Igaz, hogy a legnagyobb, de mégis csak egy szekta. Abban a pillanatban felmordult a tömeg a téren, a kamerát a kéményre irányították, amelyből kavargott a hőn áhított fehér füst. Megvan az új pápa! 

Felült a fekete bőr kanapén és a képernyőre meredt. Kisvártatva meghallotta az új pápa nevét. Nem akart hinni a fülének, de talán így volt ezzel a fél világ. Elismételték, de már a futó sávban is ott cikázott félreérthetetlenül: a történelem során először a pápa magyar! Valamiféle érthetetlen kíváncsiságtól hajtva tovább nézte volna, de az órára pillantott.

– Mindjárt elkések!

Felpattant, kikapcsolta a tévét, kiválasztott egy lezser vászoninget, egy hozzá való nadrágot, végül pedig egy jól szellőző, kényelmes nyári cipőt. Az ajtóval szemközti tükörben végigmérte magát.

– Jól van, jól nézel ki, mehetsz!

Becsukta maga mögött az ajtót, és elindult a szombat esti szentmisére. A templom bejáratánál elismerő pillantásokkal köszöntötték. Éppen olyannal, ami egy írónak kijárt. Persze senki sem tudta, hogy mit is írt igazából, de azt tudták, hogy jól él belőle. A megszokott helyre ült, ahova mindig. A baloldali padsor utolsó előtti padjának legszélére. Kedvesen biccentett a sor közepén ülő idős hölgy felé, aki mosolyogva viszonozta a köszönést. Ő is mindig ugyanott ült. Félpadnyi távolságból is oda vonzotta a szemet a nyakában lógó nyaklánc, illetve a rajta lógó különleges aranykereszt. A megfeszített Jézus egy szőlőtőkéből nőtt ki és a végtagjai indákban folytatódtak tovább. Már régóta észrevette a ritkaságot és minden alkalommal titokban meg is csodálta.

Szerencsére rövid volt a szentbeszéd. Most is jókora összeget dobott a perselybe, ahogy máskor, aztán áldozott, s látszólag nagyon át is szellemült közben. Végre eljött a számára legérdekesebb rész, a vége. A fiatal pap így szólt az emberekhez:

– Hirdetem Balogh Mirjam hajadon és Eszes Botond nőtlen házasságkötését június 20-ra.

Remek, az éppen két hét múlva lesz. A mise után a menedzsere telefonált. Nem indult el sötétkék, metálfényű sportkocsijával, amíg beszélt. Nem szeretett vezetés közben üzletről társalogni.

– Hihetetlen, hogy így fogy a könyved! Ez már a harmadik kiadás!

– Mit tehet az ember, ha ilyen kiváló menedzsere van?! – szólt élcelődve.

– Na, igen – köszörülte a torkát a másik. – Végül is nekem is köszönheted. Kicsit. Mert hát ugyan ki is lenne Dabn Bariet nélkülem? – kacagott önelégülten.

– Hallottad, hogy magyar lett a pápa? – vágott bele hirtelen.

– Micsoda?

– Ugyan már! – morgolódott, miután elbúcsúztak és hazafelé tartott. – Minek is fizetem ezt a pojácát, amikor a könyveim jórészét úgyis én veszem meg?!

Estére kicsit alábbhagyott a hőség. A bejárónő éppen befejezte a vasalást és beintett a dolgozószobába.

– Végeztem az ingeivel. Jó éjszakát, Albert! – majd kisvártatva visszafordult és hozzátette: – Elolvastam a könyvét. Igazán… jó könyv. De hagyom, látom, most is dolgozik.

– Köszönöm, Margó. Jó éjszakát! Hallotta, hogy magyar lett a pápa? – nézett fel hirtelen a laptopja mögül, de választ sem várva el is tűnt mögötte. A billentyűzet kattogását csak a becsapódó bejárati ajtó törte meg, amikor a bejárónő távozott. Albert feszülten figyelte a képernyőt. A külső szemlélőnek az a benyomása lehetett volna, hogy legújabb könyvén dolgozik, de valójában a legnagyobb közösségi portálon szörfözött.

– Kedves Mirjám és Botond! – suttogta halkan. – Szóval nem lesztek otthon két hét múlva! Az nagyszerű, mert én pont ráérek. Nincs is jobb, mint egy szép, nagy esküvő.

Éjfélre időzítette az eseményt. Gondosan kitervelt mindent. Kapcsolatai révén hozzáférhetett bármilyen alaprajzhoz, így pontosan tudta, hol kell és lehet a legészrevétlenebbül bejutni a házba. Legnagyobb meglepetésére a riasztó nem volt bekapcsolva, amitől rossz előérzete támadt, ugyanakkor vonzotta az az izgalmas feszültség, amit akkor érzett, ha kipakolt valakit. Az ajtó melletti komódon megcsillant az apró zseblámpa fénye. Egy nyaklánc hevert rajta. Azonnal megmarkolta, amikor hirtelen mozgást hallott a szomszéd szobából. A tenyerében közben valami furcsát érzett. Egy ismerős alak, egy medál, egy kereszt… A villany felgyúlt és ott állt előtte az ismerős asszonyka a templomból. Azonnal lekapta a fekete sapkáját az arcáról, pedig a józan betörőész azt diktálta, hogy védje a kilétét. A tőkejézus szinte égette a kezét.

Az asszonyka látszólag megriadt, és ezernyi pillanatnyi, átvillanó gondolat után óvatos higgadtságot tanúsítva megszólalt:

– Á, csak maga az. Már azt hittem, valami betörő. – A szemét le nem vette Albertről, miközben nyugodt mozdulatokkal a fotel felé tartott. – Tudja, ma van az unokám esküvője, de nem bírom én már az ilyesmit. Nemrég jöttem haza. – Azzal a derekát fogva leült.

Micsoda pech! Ekkora bakot lőni! Az öreg hölgy pont itt lakik! Csak állt ott Dabn Bariet, a nagy háborús regény írója, talpig feketében, félreérthetetlen helyzetben, és alig tudott megszólalni.

– Én csak visszahoztam a nyakláncát… Elveszítette a templomban – nyögte ki végül gyenge próbálkozásként, miközben kinyújtotta kesztyűs kezét az alacsony kis hölgy felé. Az ránézett az ékszerre, majd a szekrényre, aztán vissza Albertre.

– Már éppen kerestem. Kedves magától, hogy ilyenkor is gondol egy ilyen öregasszonyra, mint én – folytatta. – Na, üljön le! – kínálta hellyel Albertet. – Beszélgessünk!

Nahát, egy betörő minden vágya, hogy betörés közben egy unatkozó öregasszonnyal beszélgessen, de nem igazán volt választása, azon kívül meg kellett bizonyosodnia, hogy távozása után nem kerül napvilágra az ittléte. Helyet foglalt a díványon, a foteltől balra.

– Négy éve meghalt a férjem, egy darabig jó volt egyedül, de két hete ide költöztem. Hisz maga Istenben, Albert? – nézett a férfi arcába.

Az idős hölgy először szólította a nevén. Szégyellte, hogy ő nem tudja az övét. Az viszont teljesen világos volt előtte, hogy felesleges tovább játszania, a másik előtt elveszítette inkognitóját.

– Nem igazán. Nem sok közünk van egymáshoz.

– Akkor mégis csak hisz?

– Ha van is, nem sok gondja van rám.

– Nézze, fiam! – Tizenegy éves kora óta nem hívta így senki, amióta meghalt az anyja. – Azt hiszi, véletlen, hogy mi ketten most itt beszélgetünk az éjszaka közepén? Ilyen szituációban?

– Mi köze van ehhez Istennek?

– Ne gondolja, hogy mindig hittem. Éltem az életem, tizenhárom éves korom óta dolgoztam, férjhez mentem, gyerekeim lettek, elveszítettem kettőt… Aztán ott álltam egy hatalmas űrrel a lelkemben. Tudni akartam, hová lett a kisfiam és a kislányom. Tudni akartam, hogy jó helyen vannak. Gyógyír kellett az istentelen világban kapott sebeimre.

– Nekem nincsenek sebeim! – vetette közbe Albert.

– Elkezdtem kutatni, keresni Istent, hogy választ adjon a kérdésimre – folytatta, mint aki nem is hallja a férfit. –  Évekbe telt, mire le tudtam hántani a szememre, a fülemre és a lelkemre rakódott szennyréteget, hogy be tudjam engedni Istent. De végül sikerült… Mondhatom magának, nincs semmi hozzá fogható.

– Miért mondja ezeket el nekem?

– Mert maga a pokol felé tart! – vágta egyenesen a szemébe. – A szép autóján, a megjátszott hitével bizony oda tart!

Albert belesüppedt a kanapéba. Nehéz lett a gyomra és száraz lett a szája. Az idős hölgy vizet hozott neki és egy könyvet.

– Maga író, ugye? Szereti a könyveket? Ezt még biztosan nem olvasta. Talán most, hogy új pápánk van…– Albert felé nyújtott egy fekete könyvet, rajta arany betűkkel ez állt: Biblia.

A férfi lassan megitta a vizet, miközben a Szentírást szorongatta. Lassan felállt, búcsúzni készült.

– Nem szeretném megbántani, de mennem kell.

– Jól van, ne haragudjon, hogy untattam. Jöjjön, kinyitom magának az ajtót. Ne az ablakot használja! Nem arra van. Isten áldja!

Albert kifelé tartott, amikor a hölgy utána szólt:

– Mit szól hozzá, hogy magyar lett a pápa?

A férfi hajnalban is csak forgolódott az ágyában. Ilyen rablása sem volt még, hogy az egyetlen zsákmánya egy Biblia legyen, de hogy azt is kölcsön kapja?! Gondolatok cikáztak a fejében, kínozták, aztán egy másik gondolattal visszavágott, minden kétségessé vált, de egy valamit biztosan tudott. Valaminek változnia kell. Az ébresztő óra alvás nélkül kikeltette az ágyból. Kávét készített magának és nekiült elolvasni a Bibliát. Három hét múlva ott állt az idős hölgy kapujában. A lánya jött ki a csöngetésre.

– Jó napot kívánok, az édesanyját keresem. Ezt szeretném visszaadni neki – mutatta a Bibliát.

– Jó napot! Az édesanyám meghalt… Tegnapelőtt volt a temetése.

– Oh, nagyon sajnálom. Őszinte részvétem – mondta, és a legmélyebben úgy is gondolta.

A hír igazán meglepte. Valahogy megkedvelte a kis öregasszonyt.

– Maga az, aki visszahozta a keresztjét, igaz?

– Igen, én – válaszolta zavartan.

– Várjon!

Azzal a nő eltűnt és egy kis dobozzal tért vissza.

– Azt kérte, hogy ezt adjam át magának – miután átnyújtotta, így folytatta: – Ne aggódjon, az édesanyám úgy halt meg, ahogy élt. Békében, Istenben bízva. Egyetlen délután alatt. Nem szenvedett – törölgette a nő a könnyes szemeit.

– Köszönöm…

Letaglózva tért haza. Honnan tudta az idős hölgy, hogy tényleg vissza fog menni? És egyáltalán hogyan lehet, hogy még halálában is gondolt rá? Kibontotta a kis csomagot. A tőkejézus volt benne egy kézzel írott levéllel.

„Gyónjon meg! Lefelé könnyebb, mint felfelé, de a mélységből nincs visszaút. Találkozunk odaát!”

Két hónap múlva összeszedte minden bátorságát és meggyónt. Mindent. A fiatal papnak erősen fejtörést okozott az órákon át tartó gyónás.

– Atyám, feloldoz?

– Fel, ha betartod a vezeklést. Jóvátételül mindent, amit ilyen áron szereztél, tedd pénzzé és fordítsd jótékony célra! Azt a pénzt is, amit a könyveid megvásárlásával „tisztára mostál.”

Amikor csak az ágya, a ruhái, a régi írógépe és néhány kisebb bútordarab maradt a lakásában, a bejárónő megdöbbenve lépett be az ajtón.

– Atya Úr Isten! Mi történt itt? – csapta össze a két kezét.

– Kiraboltak! – nevetett Albert.

– De hát ki vetemedik ilyesmire?

– Éppen ő…

Eleinte nehezen ment a vezeklés, de végül undorral fordult azok felé a tárgyak felé, amiket rablás útján szerzett, és saját magára is másképp nézett. A pénzt gyermekkórházaknak adta, ami után persze bekerült néhány lapba, mint önzetlen adakozó. Jó néhány hálálkodó levelet is kapott, köztük egy beteg kislányét, akinek a története és a szeme sugara a szíve mélyéig hatolt. Nem is értette, hogyan lehetett korábban annyira vak.

– Most aztán mihez kezdek? – tárta szét a karját az üres lakásban. – Talán írnom kellene egy regényt – mosolygott. Azzal maga alá húzta az egyetlen székét, odagurult régi írógépéhez, és lassan írni kezdett: „Lopott vétkek – Írta Dabn Bariet”.

Jelige: angyal

Isten ajándéka

Himnuszt hallunk századokon át

elnémíthatatlanul.

Karmester vezényel, énekes énekel,

az egész Föld láthatatlan karban ring,

s az ég felé csodálatos békedallam száll.

Fenséges harmónia  hallik:

félénk, gyenge gyermek, elagott öreg,

remegő szívű asszony, erős, kemény férfi,

egységes dalából szeretet sugárzik.

E himnusz sohasem csendesül,

szájról-szájra, szívről-szívre

kifogyhatatlanul zeng.

Elcsukló hangú dallam, új erőre kap

frissességgel, harsány csodákkal bejárja a Földet.

Isten lelke transzformálja,

s ha énekünk elnémul, mintha

átfúrt dárda  vérezné szívét,

fájdalom mételyezi dallamok hiánya.

Érzem: rajtam Karmesterünk szeme,

kérlelő tekintete sugallja:

e szent otthonunk  dallal őrízzük.

Hallgassanak el örökre fegyvereink,

nyugodt lét, minden munka, élet-halál,

minden szó, minden szívdobbanás

szüntelen, örökké ezt harsogja:  a himnusz

ma sem, a jövőben sem némulhat el.

Adtál erőt, segítesz továbbmennem,

a világ megtelt könyörtelen, omladozó lépcsőkkel,

de az örök himnusz zúgjon, szárnyaljon,

telítse a Földön: a szeretet, s a hit

Isten ajándéka.

*

Misztikus vízió

Jéggé fagyott fák koronájánál

valami suttogás lebegteti szárnyait.

A szitáló csendben, messzi távolból

sejtelmes hangok szólítanak.

Sűrű, méla, fekete éjszakában

a Hold ezüstje csordul le,

figyelmem  odaszegezve.

Titokzatos éjszakában felszálló köd

éteri fátyla mögül, felsejlik sudár alakod.

Gyöngyszemeid mélységében elmerülök,

szemem káprázik, beszívja lényed.

Őrízlek, bezárlak, féltem e misztikus pillanatot,

magamban elrejtelek, nehogy ismét elveszítselek.

Úgy óvlak, mint gazdag a legféltettebb kincsét,

hisz e szeretet lángjának minden fénye,

érintése, varázsa megismételhetetlen.

Igen…!

Meddő évek teltek, elvesztek féltő ölelések,

tűnő hétköznapok, a lélekre olvadt magány

kicsordult, mert a lét üressége túlnő

e pillanatvarázs misztikumán.

Leomló sötét éjbe fullad a Hold,

gyászos ezüstbe vonja a mélysötétkék eget,

s lassan beszövi a füstszínű felhőket.

Pirkad! Feldereng a hajnal vibráló fénye,

e  káprázatos misztikus vízió

kis időre  lecsillapította heves lelkem,

végső megnyugvást csak a menny teremthet.

*

Bűbáj

Izzó narancsba öltözött napkorong

bíborba rejti fénylő sugarát,

látómezőt lassan esti szürkület öleli.

Kismadár elcsitulva jegenyén bóbiskol,

bagoly éjbe huhogja énekét.

Éjsötét napszak közeleg,

Göncölszekér, Fiastyúk szikráit

ontja az ég peremén, egy-egy hullócsillag

aranycsíkot húz az éji mennybolton,

hajlott korú rengetegre álomport hintve.

Apró csillagocskák édes táncukat lejtik,

tücskök hada éjzenei koncertje

a messze éterből ide hallik,

kísérőjük síró hegedű szólója.

Fekete köntöstakaró öleli körbe a Földet,

kéklő égboltot éjszaka uralja,

ezüstfényben hold pompázik,

ő a vérbeli éji pásztor.

Holdfény a ludni tér, álomra

szenderülnek a csillagok IS,

reggeli pirkadattal feltűnik újra

a kékfelhő-rengeteg.

Madarak éneke  nappal koncertje,

csillámló narancsfény harsogva száll a légben,

pihenésre küldve varázslatos éjurát.

Jelige: Világbéke

Tavasz volt…

Oly rég volt már, nem is tudom

Mikor ültettek pontosan

Talán tavasz volt akkor is

Mikor megláttam ott alant

A folyó tiszta tükrében

Magamat, csenevész fácska

Voltam még csak… Most felnyúlok

Az égig, akárki lássa!

Fivéreim s nővéreim

Lombkoronáink susugó sora

A város szívének ékköve volt..

..de az élet néha mostoha

Kell a szép, fehér húsunk

Bútornak, gerendának

Ne gondold, hogy tüzelő lesz

Azoknak, akik fáznak

Felsikolt a motoros fűrész

S ordítva belém harap

Üvöltenék annyira fáj

De senki sem hallja hangomat

Karjaimat vágják le sorban

A földön fekszenek végig

Tehetetlen hever a porban

Mi egykor felnyúlt az égig

Nincs kegyelem, folyik az irtás

Testvéreimen most a sor

A történelmet a győztesek írják

Egyszer volt egy szép fasor..

Most némán gyászol a kopár vidék

Mit tettetek, ó jaj!..

S a márciusi széllel felszáll

Egy félévszázados sóhaj

*

Szivárvány

Hiába nőttem fel, gyermeked vagyok

Mit számít több, mint három évtized

Ha bántanak most is hozzád szaladok

Karodba bújva hallgatom szíved

Dobbanását, e legédesebb ritmust

A világmindenség legszebb dallamán

Azt dobolja fülembe lágy-halkan;

Örökké szeret az Édesanyám

Gyöngéden fonódó, ölelő karod

Erősebb, mint száz hajókötél

Elbír tengernyi könnyet, bánatot

Ha árbóc törik, akkor se fél

Megtart s felemel a hullámok fölé

Bárhogy hányódom az élet tengerén

Melegbe burkolja vacogó lelkemet

Míg megpihen szépen kis, puha tenyerén

Felszárad a tengernyi könny

Sajgó lelkem lecsendesül

S elhiszem, ha Te mondod

Hogy minden vágyam teljesül

Ha mégsem, akkor úgy volt a jó

Így óvott az ég, gyermekem

Néha jobb, ha nem kapod meg

Amire vágysz – Higgy nekem!

Bölcs szavad nyugtat, balzsam a hangod

Ragyogó fényedtől gyógyul sebem

S a szivárvány is felragyog

Legördült, apró könnyemen…

*

Illattal és fénnyel

Milyen csoda kéne

Mire vágyik szíved

Illatra és fényre

Amit hazavihet

Lelkében az ember

Egy mosollyal karöltve

Hogy önvédelmének

Pisztolyába töltse

Ha támad a holnap

Mint háborgó tenger

Ha fáradtan ébred

S nem indul a reggel

Akkor előrántja

Ezt a csodafegyvert

Terhes napjainak

Emlékéből elnyert

Illattal és fénnyel

Kiszűrt esszenciát

Zord életének

Egy boldog pillanatát

Jelige: Pillangó

Első szerelem

Amikor nagylánnyá cseperedtem, Édesanyámat unszoltam, meséljen a szerelemről! Hogyan találkozott az Apukámmal? Szeretett-e mást előtte, és hányszor lehet szerelmes valaki?

Egy téli estén, amikor jól befűtöttünk a kályhába, és csak ketten voltunk otthon, elmesélte első szerelme történetét.

Ma már én is nagymama vagyok. Ezt a történetet, próbálva felidézni Anyukám ízes tájszólását sokszor elmondtam már, Kislányomnak, és unokáimnak, akik ezer kérdéssel halmoztak el amikor befejeztem.

Katával a búcsúból jöttünk, a folyóparton ültünk és úgy kacagtunk teljes szívünkből, hogy nekem a könnyem is kicsordult. Főleg amikor a Miska le és föl mozgó fehér feneke az eszembe jutott.

- Hogy az milyen vicces vót! Te! - pihegte Kata és hanyatt vágta magát a térdig érő fűben.

Az árvalányhajak úgy örvénylettek szőke haja körül, melyből már útközben kivette az ünneplős kék masnit, mint egy menyasszonyi fátyol. Hihetetlenül kék szeméből most nem láttam semmit, mert a nagy nevetéstől összeszorította.

-  Asszem így csinálják a gyereket -mondtam. - Tudod, láttuk mi már a csődört is mikor meghágta a szomszéd kancáját, oszt hallottam, hogy tán végre lesz kiscsikaja néki.

Mindezt egy szuszra hadartam el, mert meglepett a felismerés. Na, meg nem is voltam olyan biztos benne.

- Te! Ilon! És emlékszel, hogy a Terka csizmás lába úgy kalimpált kifelé a széna boglyábul, mintha abbul nőtt vóna ki és közben milyen érdekesen visítozott? Mit gondolsz, fájt néki amit a Miska csinált véle?

Ezen aztán nagyon elgondolkoztunk.  

Meg olyan érdekesen bizsergető érzés vett erőt rajtam, hogy csak feküdtem én is a jó szagú folyóparti fűben és arra gondoltam amit idefelé jövet a Katával láttunk.

Hát nincs is abban semmi kivetnivaló, gondoltam.

Hisz nemrég voltunk a Terkájék lagzijába, hánytam is utána egy hétig.

Akkor már arra a sok finom libacombra, meg hájas süteményre, töltött káposztára gondoltam. Meg arra, hogy a Miska apja nagyon módos ember, oszt még habos süteményt is hozatott a városból, amilyet addig én sose láttam, nemhogy ettem volna.

Ott, abban a lagziban volt a szomszéd faluból egy legény, aki igencsak nézegetett, na nem mintha a falubeliek nem mustrálgattak volna bennünket.

Mi meg, a többi lánnyal együtt csak kacarásztunk, sutyorogtunk és alig vártuk, hogy táncba vigyen valamelyikük.

Na, aztán meg is táncoltattak bennünket!

Csak úgy pörgött és suhogott a sok keményített alsószoknya rajtam.

De jó érzés volt az! Mert tavaly, nem tudom miért, még nem nagyon akartak táncba vinni, se engem, se a Katát. A Julcsát, meg a Bözsit már akkor is sokan vitték, irigykedtünk is rájuk a Katával.

Na, aztán a szomszéd faluból az a legény, Jóskának hívták, odajött és megkérdezte: Akarok-e táncolni?

Hát először el akartam szaladni, de Kata megfogta a derekamig érő fekete hajamat, amibe piros szalagot fontam és Jóska felé pördített.  Közben nevetve mondta, hogy: Akar hát!

Jóska megmarkolta a derekamat, és olyan csárdást jártunk, hogy csak repkedett utánam a szoknya, meg a piros masnis varkocsom.

Annak a fiúnak olyan jó szaga volt!

Nem tudnám megmondani, hogy mi, de kicsit a frissen kaszált széna és a kisbabák tiszta illata áradt belőle.                                                                                                                               

Tiszta és puha volt a keze. Nem úgy mint a többi fiúnak akit ismertem, akiknek érdes volt és mindig ragadt valami mocsoktól.                                                                                                      

Vöröses-szőke haján csillogott a napfény, aranyló glóriát vonva köré.

Szürkéskék keskeny vágású szeme nevetett, és olyan huncutul nézett rám, miközben a derekamat fogta, hogy azt sem tudtam hová nézzek. Míg végül belevesztem a tekintetébe.

Olyan volt az a tánc, mintha nem is a Terkáék udvarán roptuk volna, hanem ketten lettünk volna a Mennyeknek országában.                                                                                                                           

Pláne még a feje körül lévő glória, melyet a napsugarak fontak köré!

Mikor vége lett a táncnak, leszálltam a földre, és úgy elszégyelltem magamat hogy egyből hazaszaladtam.

Édesanyám már otthon volt, azt mondta neki elég volt a lagziból a háromnapos tyúk kopasztás, meg a sok sütés-főzés. Mert az úgy szokás, hogy a rokonok-szomszédok mennek segíteni a készülődésbe.

- Mi bajod van Te lány? - mordult rám, amikor berohantam a nyikorgó ajtón, és háttal neki támaszkodtam.

- Semmi - mondtam csendben.                                                                                                             

Soha nem mertem elmondani neki ha fájt valami, mert amilyen megkeseredett kemény szívű asszony volt, mindenre csak verés volt a válasza.

Így megtanultam idővel, hogy jobban járok, ha csendben maradok, nem panaszkodom. Úgy is mindig én voltam az oka mindennek.

Hát, ezekre gondoltam, ahogyan ott pihentünk azon a szeptemberi délutánon a folyóparton Katával.

Mikor kikacagtuk magunkat felültünk, és egymás szavába vágva idéztük fel a látottakat.

Épp a búcsúból jöttünk, kicsit szédelegve a nyüzsgés, és a körhinta élményétől, amire két tojásért ülhettünk fel.

Persze én elloptam a baromfi udvarból, mert anyám úgyse adott volna rá. Úgyis azt mondta volna, hogy nem való a parasztnak a cifra nyomorúság.

Mert ez volt a szava járása.

A körhintát négy erős legény hajtotta. Villanyáram még nincsen a mi falunkban, de azt mondják, ahol van ott az hajtja, és sokkal, de sokkal sebesebben forog, és az ember repül mint a madár. A ragyás Gyurka, meg a cimborája, a dadogós Pisti is hajtotta, mert cserébe ők is felülhettek egy körre egy leánnyal, na arra mindig kapható volt valaki.

Éppen ezért alig várták a búcsút a legények, mert olyankor azért nekik is akadt valaki.

Ott volt a búcsúban a szomszéd falúból a Jóska is és úgy fájt a szívem mikor láttam, hogy éppen egy másik lánynak vett mézeskalács szívet.

Azóta megtudtam róla, hogy nagyon gazdag fiú, kilenc házuk is van a környező falvakban. A sok-sok hold földjükről nem is beszélve.                                                                                              

Jóska  Pesten tanul, ügyvéd lesz belőle.

Jajj!! Hogy is gondolhattam volna, hogy rám néz! Csak mert egyet táncoltam vele?

Pedig rám nézett, azzal a szürkés, nevetős szemével, azt hiszem kacsintott is egyet. De lehet, hogy ezt csak képzeltem.

El is futottunk onnan Katával, bár Ő még szeretett volna maradni. Mondtam neki, hogy később majd visszamegyünk.

Hát ahogy szaladtunk lefelé a folyópartra, a szénaboglyák mellett, akkor láttuk a Miskát meg a Terkát. Fejüket betakarta a széna, de akkor is tudtuk, hogy ők azok.                                                           

Egy picit a szomszéd boglya mögül lestük, hogy mit csinálnak, nagyon érdekes volt.                                                                                   

Olyan hangok voltak, mint amiket otthon szoktam hallani éjjel.                                                                                                                           

Bár édesanyám nem szokott visítozni, a Miska hasonló nyögő-hörrenő hangokat adott ki, miközben pumpálta a Terkát és fehér feneke ütemesen mozgott fel-le és fel-le. Meg le és fel és le és fel.

De azt azért nem tudtam, hogy miért kell ilyen viccesen lóbálni a lábat közben, ahogy a Terka csinálta, hogy majd leesett a csizma a lábáról.

Azután egymásra néztünk Katával, és leszaladtunk a folyópartra. A mi eldugott helyünkre, ahol elmondhattuk egymásnak minden bajunkat, örömünket.

Mert Kata volt a legjobb barátnőm, talán az egyetlen barátnőm. Bár többre azért időm se lett volna, Anyám gondoskodott róla.

Hogy: Ilon csináld ezt, meg csináld azt, meg mire megjövünk a földről megfőzzél ám, a szoba padlóját feltapasszad vizes agyaggal. Az állatok ellátásáról nem is beszélve, azzal kellett kezdeni hajnalban, mert amit csak tartani lehetett, az nekünk volt.

Hála Istennek, hogy testvéreim nem voltak, mint a Katának, mert neki ezek mellett még a négy pulyáról is gondoskodni kellett.

Így aztán egymásnak panaszkodtunk, ha úgy adódott. De neki azért jobb Anyja volt mint nekem. Kati néni sokszor megölelte, puszit adott a sebére, mindennap megdicsérte. És akármilyen fáradt volt meghallgatta, hogy mi történt aznap a házkörül, meg a faluban. Vasárnap a templomba indulás előtt mindig szépen megfésülte és kék masnit kötött a hajába. Láttam sokszor, hogy hogyan mosolyog a szeme ha Katára néz és azt mondja neki: Csillagom! Nem is tudom mi lenne velem nélküled!

Azt az ember valahogy érzi, ha szeretik. És azt is, ha nem.

Ha átmegyek hozzájuk vasárnap, még énrám is olyan szeretettel tud nézni, hogy majd elsírom magam. És az én hajamba is bele szokta fonni a piros szalagot, amit tőle kaptam. Magamnak nem mindig tudom szépen megcsinálni, csak úgy nagyjából fésülködöm, mert a derekamon túl érő hosszú hajamat nehéz kibontani. Anyám meg azt szokta mondani: hogy nézel ki már megint Te lány! De segíteni sose szokott, mert nem ér rá.                                                           

Ő nem néz rám úgy, ahogyan Katára néz az anyja, és nem is emlékszem, hogy egyszer is megölelt volna.

Ott a selymesen suhogó fűben gondolkodtunk az élet dolgain, szerelmen,  házasságon, a fiúkon, na és Terkán, meg a látottakon.

És hogy ha mi majd férjhez megyünk, velünk is ezt fogja csinálni az urunk?                                                                                                                

És vajon mennyire fáj? Kicsit, vagy nagyon? De a fonóba, meg tollfosztáskor, amikor az asszonyok ilyesmiről beszélnek, persze úgy hogy mi ne nagyon értsük, akárhogy is hegyezzük a fülünket - nagyon cinkosan szoktak összenevetni!

Tán nem is lehet az olyan rossz...

És elnyomott az álom.

Angyalkák

Mikor kicsi voltam, felnéztem az égre.

Hol van a Jó Isten? Nem látom sehol sem.

Este Édesanyám, megfogta kis kezünk,

imára kulcsolta, és énekelt velünk.

Trallala-trallala, és énekelt nekünk.

Ott! Nagyon messze, ott van a Mennyország,

hol majd Péter Atyánk beenged, ha megszán.

Kinyitja a kaput, Mennyeknek országán,

és mi bemehetünk, ha jól viselkedtünk.

Trallala-trallala, ha jól viselkedtünk.

Álmomban ott jártam. Ott a felhők felett!

Szent Péter is ott volt, s rögtön beengedett.

Mindegyik felhőnek, volt egy szép lakója,

Angyalkák lógatták fény lábukat róla.

Trallala-trallala, fény lábukat róla.

Virágok mindenütt, pillangók repkedtek,

Angyali zenészek, himnuszt énekeltek.

De szép itt! De jó itt! Had maradjak végleg!

Nem jött el az időd, haza kell most menned.

Trallalla-trallalla, haza kell most menned.

Felébredtem otthon, pici ágyacskámban,

Elmeséltem álmom, az Édesanyámnak.

De jó hogy megjöttél, lelkem kis virága

Sok ima és jó tett, kell még a világnak.

Trallalla-trallalla, kell még a világnak.

Mióta álmomban, ott jártam közöttük,

nyitott szemmel látom, itt élnek. Velünk!

Imáim őszinték, lelkem megnyitottam,

két Angyal vigyáz rám, éjjel és nappal.

Trallalla-trallala, éjszaka és nappal.

Szívem kosarából a hála nem fogy ki.

Köszönöm Istenem! A jót s a rosszat is.

Azért kaptam mindent, tanuljak belőle,

S ha utam véget ér, mehessek kertedbe.

Trallalla-trallalla, mehessek kertedbe.

Jelige: Pulmonologia

Az élet értelme

Szokásosan kelt föl reggel hatkor, bár kissé álmos volt, mert este többen részegen érkeztek haza, és sokáig és hangosan készülődtek a lefekvéshez. Ez különösen nem zavarta, a hosszú cirkuszi évek alatt hozzászokott a különböző emberek szoros együttéléséhez, gyakran aludtak együtt a turné szereplői, még nők férfiakkal, sőt családok is együtt, hogy minél kevesebb költségbe kerüljön az utazás. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. A matrac kemény volt és kényelmetlen de strapabíró, hosszú életre tervezték, hogy kevés javítással is sok és sokféle embert ki tudjon szolgálni. Műbőrbe volt borítva hogy könnyen lehessen tisztítani, ezért ha az ember hozzáért hideg volt, és megborzongott a hűvös tapintástól. Idővel vastag plédből varrt huzatot. Ügyesen tudott varrni, így a pléd alatta megóvta a rideg matractól és otthonos meleget varázsolt a paplan alá. Jól esett esténként bebújni egy hosszú és fárasztó, munkával eltöltött nap után. Felült. Hátát kiegyenesítve ropogtatta végig gerincét, majd lekászálódott az ágyról, és a mosdóba ballagott. Miután elvégezte szokásos reggeli dolgát, megborotválkozott. Minden nap megtette, nemcsak azért mert a munkájához elengedhetetlen volt a sima arc, hanem mindig adott magára, szerette a tisztaságot és az ápolt külsőt. A cirkuszban az ember nem lehet büdös és gusztustalan, akkor sohasem lesz sikere, sem a közönség előtt, sem a nők között. Így hát jó alaposan meg is mosakodott, arcát szappannal hideg vízben öblítette le, majd ugyanígy tett derékig, így frissnek és üdének érezte magát. Tiszta fehérneműt vett fel, hétvégén mindig mosott, így minden napra jutott jó illatú fehérnemű is. Farmerba bújt és kabátba hogy átugorjon  a szomszéd házban lévő kisboltba. Vett két zsömlét, egy kávét, és két kis üveg kétdecis töményet. Hát igen, ez juttatta ide. A tömény. De nem bírta ki. Az utazások, az otthontalanság, a gyorsan cserélődő kapcsolatok megviselték az idegeit. Csak az alkohol volt az állandó, az örök barát, aki mindig kéznél van, meghallgat, és segít. Hja és nyomorba dönt, mosolyodott el magában keserűen, és remegő kézzel megitta egy hajtásra az egyik üveget. A szokásos furcsán zsibbasztó érzés hamar átment rajta, érezte már indulhat a nap. Megette az egyik zsömlét is, a másikat ebédre tette el, és lassan elkortyolta a kávét. A műanyag poharat a szeleketívbe dobta, mert az ilyenekre nagyon figyelt. Ágya alól bőröndöt vett elő és kinyitotta. Hosszan és elmélázva tekintett bele. Szeme sarkában könnycsepp jelent meg, és lassan végiggördült a szájáig. Nyelve oldalával érezte a sósságát, de gyorsan lenyalta, és megtörölte a szemét. Kivette a nagy bumfordi orrú piros cipőt, a piros sárga csíkos vastag nadrágtartós nadrágot, melynek sliccén tenyérnyi gombok lifegtek, a fehér-kék kockás térdig érő zakót és a hatalmas harmonikaszerű kalapot. Lassan öltözködni kezdett. Pontosan és szépen, hogy minden megfelelően álljon rajta, mert a fellépéshez precizitás és pontosság szükséges. Ahhoz, hogy a műsorszám jól sikerüljön hosszú évek kemény gyakorlása szükséges, még ha az ember bohóc is.

Persze nem így kezdte. Mikor az artistaképzőt elvégezte, tehetséges fiatal művésznek indult, teste izmos volt és hajlékony. Kiváló társakkal lépett fel a világ számos porondján, Európa nagyvárosait mind ismerte jól, sokszor megfordult Rómában, Párizsban Moszkvában, sőt egy alkalommal tengeren túli turnéra is leszerződtették az Egyesült Államokba. Aztán mikor közeledett a negyvenhez, ízületei fájni kezdtek, pocakot eresztett. Ha ivott egy két felest, átmenetileg jobban érezte magát, de ez egyre több lett, és egyszer leesett a magasból a fellépés előtti utolsó gyakorlás közben. Szerencsére csak a lábát törte, de meg kellett operálni, csavarokat és lemezeket kapott, melyek több évre a földhöz szögezték, az artistamutatványok elérhetetlen távolságba kerültek számára.

Ekkor talált rá a Bohóc. Igen, ő nem kereste, csak egyik nap a nagycirkusz raktárkocsijában ital után kutatva esett ki a szekrényből a bőrönd, melyben benne voltak a jellegzetes ruhák. Elmosolyodott, belebújt és pont jónak találta. Igen! Ez az! Egész nap lázasan gondolkozott, megírta a szám forgatókönyvét és a direktorhoz ment. Nem rossz, nem rossz, hümmögte az, rendben kapsz egy esélyt, mondta végül. Örömmel rohant a lakókocsiba melyet a két mindenessel kellett megosztani. Igazán már rég kirúgták volna, ha az igazgató nem lett volna a barátja, és nem viselte volna szívén a sorsát, így mindig kapott kisebb munkákat, melyekkel megmenekülhetett az utcára kerüléstől. A bohócszám a gyerekeknek tetszett, mert a gyerekek már azért hálásak ha valaki felveszi a jelmezt, de nem aratott átütő sikert, a programot azonban némileg színesítette, így maradhatott. A direktor sajnos az egyik turnén hirtelen rosszul lett és néhány óra leforgása alatt infarktusban elhunyt. Egyedül maradt. Nem küldték el azonnal, de a következő turnéra már nem hívták el. Próbált munkát keresni, fiatalkori ereje már elhagyta, nem bírta a terhelést, az artistaképzővel és némi közepes fokú alkoholizmussal azonban más lehetőséget már nem talált. Így került a szállásra, ahol már három éve lakott.

Miután felöltözött, a mosdóba ment és nekikezdett a sminkelésnek. Arcát fehérre festette, nagy mosolygós piros ajkakat rajzolt csaknem a fülekig érőt, szeme köré pedig kék karikákat. Felhelyezte a nagy piros orrot mely a mesterség címere, a göndör szivárványszínű hajat, felvette a kockás kabátot és kacsázva útnak indult. Útközben belépett a hajléktalanok által írt újság szerkesztőségébe a friss lapszámért, és egy nagy köteggel a közeli forgalmas kereszteződés közepén lévő kis járdaszigeten ütött tanyát, mint már három éve minden nap esőben, hóban és nyári tikkasztó hőségben.

 A reggeli csúcsforgalomban unott arcú emberek ültek az autóban, néhányan dudáltak, mikor pirosra váltott a lámpa, és a hátul nyöszörgő türelmetlen gyerekeket próbálták csitítani. Az első pirosnál felállt, zsebéből labdát vett elő, egyet, majd a szájából egyet és a nadrág szárából is és zsonglőrködni kezdett. A várakozó sofőrök felfigyeltek. Elmosolyodott. Az első autóban ülő hölgyet virággal kínálta, melyből víz spriccelt ki, a gyerekek kuncogtak, a hátsó kocsikban lévők is elmosolyodtak és néhányan hangosan nevetni kezdtek. Taps hangzott fel, gyorsan meghajolt, és kalapját lengetve kacsázva visszaszaladt a járdaszigetre, hogy az időközben zöldre váltott lámpánál elinduló autók el ne üssék. Hátrafordulva integetett az autóban ülőknek, akik mosolyogva integettek vissza. A hátsó ülésen ülő gyerekek kacagása  kiszökött az elsuhanó autókból. Szíve gyorsabban kalapált, teste kissé megborzongott, és lelkét öröm járta át.

Az északi fény

Johnt az aranyláz vezette Alaszkába. Szülei Írországból vándoroltak be Amerikába, de nagyon szerény körülmények között tudták csak nyolc gyermeküket nevelni. Legkisebb fiuk kifutóként kezdett dolgozni amint lehetett, majd az Államok belsejébe indult kalandot keresni. Ott érte a hatalmas aranylelőhelyek híre, melyek a távoli államból Alaszkából jöttek. Kevéske pénzén hajójegyet vásárolt, és oda indult. A  gőzhajóval könnyen eljutott  Dyea kikötőjéig, azonban  a sziklás, olykor jeges hágókon korántsem volt egyszerű az átkelés, hogy elérjen  arra a területre ahol az első aranyrögöket megtalálták. Első úticélja Dawson City volt, ahonnan aranyásók ezrei rajzottak ki a környék remélt aranylelőhelyei felé. A város, ami a Yukon és Klondike folyó találkozásánál feküdt, abban az időben csaknem negyvenezer lakost számlált. John egy olcsó fogadóban szállt, meg, pihent néhány napot, majd maradék pénzét felszerelésre költötte és útnak indult.  Amerre ment, kitaposott ösvényen haladt, több ezren indultak már arra, sokan sohasem tértek vissza, csak halálhírük, vagy még az sem ért a városig.  John késő tavasszal indult útnak, így nem kellett annyira szenvednie a hótól és a jeges széltől, de embert próbáló volt így is az utazás. Az egyik nap hatalmas vihar támadt, ami egy sűrű erdő közepén érte. Próbált keresni menedéket, de nehezen talált olyan bozótost, ahová el tudott volna bújni a csontig hatoló esőtől, messze bemenekült az erdőbe mire olyan sűrű növényzethez ért, mely megóvta a hidegtől és a nedvességtől. A vihar nem tartott sokáig, de beesteledett, így nem volt esélye megtalálni sötétedés után az utat. Félt a medvéktől is, így száraz ágakat keresett, tüzet gyújtott, nedves ruháját szárítgatva aludni próbált. Éberen aludt, hogy a tüzet is vigyázza, így nem lehet mondani ,hogy teljesen kipihente magát. Reggel  fenyőtűkből főzött teát magának, ahogy az eszkimók mondták mikor útnak indult, evett egy kis kenyeret, majd elindult hogy az utat megtalálja. Ez azonban komoly feladatnak bizonyult. Úgy emlékezett hogy északnak kell tartania akkor éri el ismét az utat, azonban ott egy nagy hegy állta útját, áthatolhatatlan sűrű növényzettel, ember járta ösvénynek nyoma sem volt. Napokig bolyongott a rengetegben, de nem talált még egy kis csapást sem mely arra utalhatott volna hogy erre járt valaki.  Egyik nap egy kisebb tóhoz ért. A partján ütött tanyát, megmosakodott a friss hűs vízben, szögből horgot hajlított, és sikerült néhány halat is fognia. Megsütötte őket, jó étvággyal evett majd a tűz mellé heveredett és elaludt. Éjfél körül furcsa zaj ütötte meg a fülét. Halk zizegések, zúgások, majd néhány erősebb csattanás keltette fel hirtelen. Felült, és megdermedt az ámulattól.  Az égen furcsa zöldes sárgába, majd lilából rózsaszínbe öltözött felhők gomolyogtak, hullámok tekeredtek. A zaj a fény irányából jött. John még sohasem látott ilyet, de az eszkimók elmondásából hallott már az északi fényről, de nem gondolta volna hogy ilyen csodálatos látványban lesz része. A fények változtatták színüket, alakjukat, és csaknem az egész látóhatárt elborították. Egyszer csak a zajból furcsa, dúdolásszerű hangok támadtak, mintha valaki egy dalt énekelt volna. A férfi felfigyelt. Igen, valaki énekel. Szemével kereste az ének forrását, és a rózsaszín, zöldessárga gomolygó felhők között egy karcsú nőalak tűnt fel. Fiatal nőnek tűnt, haja zuhatagként omlott a vállára, arca csodálatosan tiszta volt és őszinte, hangja pedig mintha nem is evilági lett volna. Johnra nézett és megszólította: gyere! A férfi azonban földbe gyökerezett lábakkal állt a tó partján és nem mozdult. Szíve hevesen kalapált az asszony gyönyörűsége miatt, azonban a félelem egyszerűen megbénította. A nő a tó felett lebegett,  először azt gondolta hogy tündér, de pár pillanat múlva eszébe jutott hátha boszorkány, így továbbra sem mozdult. Az asszony kinyújtotta kezét várakozón, várt néhány pillanatig, majd megfordult, és az egyik lila felhőben eltűnt. John térdre roskadt és leborult a földre.  A felkelő nap első sugarai ugyanebben a pózban találtak rá. Kinyitotta a szemét, kiegyenesedett, a szokásos tea után hosszú egyenes fákat keresett. Kemény munkával több napon át dolgozott, mire kunyhót tudott építeni a tó partjára. Itt telepedett le. A tóból élelemhez jutott, az erdő növényei, bogyókkal gyümölcsökkel látták el, nem szenvedett hiányt. Idővel berendezést is tudott ácsolni a házikóba, így egyre kényelmesebbé tudta tenni lakhelyét.  John minden este kiült a ház elé egy kőre, és várt, várt hogy az északi fény újból megjelenjen, és újból eljöjjön az a csodálatos asszony aki elhívta magához. A napok azonban teltek, évszakok jöttek mentek, északi fényt is látott, de az asszony nem jött el többet. Évek teltek el, miközben a férfi kis kertet alakított ki a ház körül, az erdőben talált növényekből gyümölcsöst ültetett, a dohányhoz hasonló növényt pedig pipájába használta. Nagyon ritkán idetévedt egy-egy aranyásó, de az úttól annyira távol esett a kis tó, hogy nem zavarta senki John nyugalmát. Haja őszbe csavarodott, szakállát is hófehérré festette a kor, de minden este kiült a tó partjára és várta az asszonyt. Már nem tudott vadászni sem, mivel lábai nagyon fájtak, egy idő után csak botra támaszkodva tudott járni is, húsigényét csak halakkal tudta fedezni. Nehezen mozgott, lépteit a külső szemlélő már csak csoszogásnak látta, de mivel senki nem járt erre, nem tűnt fel igazán a lassúság, egyébként sem kellett itt a vadonban sehova sem sietni. Nem tudta hogy hány éves, de nem is érdekelte. Várta az asszonyt, akit akkor látott mikor eltévedt, várta az új találkozást, de most már biztos volt benne hogy mit fog tenni.  Az idő múlásával azonban járása még nehezebbé vált, csak a ház körül tudott tevékenykedni, majd egy idő után egyre többet feküdt, csak ételért és a szükségletért kelt fel. Érezte hogy ereje elhagyja, gondolatai elfáradtak, de a remény élt benne tovább.

Egy őszi estén, mikor már napok óta nem tudott felkelni a fájdalomtól, nagyon éhes volt és szomjas, furcsa zajt hallott. Susogás, majd néhány csattogás hallatszott, és egyszer csak felhangzott a halk dúdolásszerű ének, melyet rögtön megismert. Nagyon nehezen tudott felülni. Az ágyról óvatosan a földre csúszott, és négykézláb mászott el az ajtóig. Ott találta a botját, melyre nagyon remegőn támaszkodva fel tudott állni, elsőre nem is sikerült, kétszer összeesett, de harmadszorra megtartotta magát az ajtófélfának támaszkodva, és sikerült kinyitnia az ajtót. Ködös tekintettel a tó felé tekintett, az évek alatt kialakult hályogtól nehezen látott, de felismerte a színes gomolygó felhőket, zöldet, lilát sárgát. Igen, itt van! Gyors léptekkel igyekezett a tó felé. Felnézett. A tó felett karcsú nőalak állt, gyönyörűen, mint csaknem harminc évvel ezelőtt, kezét kitárta, és csak ennyit mondott: Gyere! John eldobta a botot, nem tudta honnan jön az erő, de sietni majd futni kezdett, rohant az asszony felé kitárta karját és arcán örömkönnyek folytak végig. A tóhoz érve valami ismeretlen erő felkapta, de nem vette észre, csak testén érezte a levegő selymes simítását, könnyűnek és fiatalnak érezte magát, az asszony megfogta kezét, átölelte, testük egymásba fonódott, majd a gomolygó zöldes felhőben nyomuk veszett.

Néhány hét múlva aranyásók érkeztek a tó partjára, elfoglalták a kis házikót, újakat építettek, pezsgő életű kisváros jött létre, kereskedők, kalandorok, prémvadászok törzshelye lett, de az északi fényt soha senki nem látta többet.

Jelige: Törött templom

Templom

Mama köt nekem egy pulóvert. Mama idős. A haja fehér.

A pulóver halványkék. Rozsdaszínű és narancssárga csíkokkal.

Mama felkapcsolja a villanyt az ágya fölött. Úgy folytatja a kötést. Talán már nem lát jól. Mama fáradt.

Mikor elkészül a pulóver, rám adja. Elégedetten nézi.

– Jól áll – mondja. – Most kötök neked egy templomot – mondja azután.

És valóban, megköti a falait, a padokat, a szószéket. Együtt ülünk az első sorban. Minden puha itt, hiszen minden kötött.

Mama megköti a papot is, aki a szószékről prédikál. Miközben beszél, felállok, és szórakozottan ugrálni kezdek a padlón. Nekiugrok a falnak, és visszapattanok. A kötött fonálszálak puhán felfognak.

Mama megköti a Bibliát is, és a prédikáló pap kezébe adja. Az kinyitja a Bibliát, felolvas belőle egy részt, majd becsukja, és átnyújtja nekem. Élvezettel hajtogatom a kötött lapokat.

A templom ablakai szintén kötöttek, halvány színűek, nem lehet rajtuk kilátni. Eszemben sincs kimenni a templomból.

Mama fáradt. A templom egyik sarkában áll az ágya, belefekszik, és magára húzza a kötött takarót.

A kötött pap közben arról prédikál, hogy a meghalt emberek Istenhez mennek. Leülök a szószék elé, és hallgatom, szívesen hallgatom.

Mama elaludt. A lámpa még ég az ágya felett. A szomszéd Marika néni átkiabál:

– Irénke, ne felejtsd el lekapcsolni a lámpát!

Kinyitom a kötött Bibliát, és belefekszem. Az az ágyam.

Másnap reggel a szomszéd Marika néni sír. Apa is ott van. Marika néni sírva mondja:

– Pedig még szóltam is neki az este, hogy „Irénke, ne felejtsd el lekapcsolni a lámpát!”

A lámpa ég.

Apával belépünk a templomba. A padok kemények, a falak hidegek. A Biblia lapjai szárazak. A pap a szószéken arról beszél, hogy a meghalt emberek Istenhez mennek.

Apához fordulok, és megkérdezem:

– Apa, nem lehetne megkérni Istent, hogy még egy kicsit küldje vissza mamát a földre?

A kötött pulóverben vagyok. Otthon le kell vennem, mert anya kimossa. Kimossa a kötött templomot is, fogja a kötött falakat, kötött papot, Bibliát, gyűri, gyömöszöli be a mosógépbe. A mosógépnek egy szeme van, megtelik könnyel. Megkérdezem anyát is:

– Anya, Isten nem tudná visszaküldeni mamát a földre?

A fürdőszobában ég a lámpa. A fénye sárga. A fürdőszobának nincs ablaka, nem lehet kilátni. A kötött templom ablakai a mosógépben forognak. Forgásuk megállíthatatlan. Anya elindította a mosógépet.

A mosógép szemében túlcsordul a könny, és kiömlik a tetején. A könny lepereg a csempékről, a padló sem issza be. Cseppjei ott hevernek a kemény lapokon.

Feltörlöm a cseppeket, és kilépek a fürdőszobából. Ideje, hogy vacsorázni menjek.

Kés

Esküszöm, hogy így történt.

Ülünk az asztalnál, családi ebéd. Apa és anya már megint összevesztek valamin. Nem merünk felnézni a tányérunkból. A feszültség, mint egy félelmetes állat, ott van, és arra vár, hogy felnézzünk, és támadhasson.

Apa valahogy le akarja vezetni a feszültséget. Nem akar senkit bántani, csak jelezni akarja, hogy ez így nem mehet tovább. El akarja vágni a feszültséget. Felveszi a hússzelő kést, és teljes erejéből az asztalra akarja vágni.

De a kés kiugrik a kezéből, és mint egy engedelmes kutya, visszasomfordál a helyére, a tányér mellé. Mindannyian jól láttuk, mi történt, mégis úgy teszünk, mintha ez nem volna különös.

Apa nem mer a késhez nyúlni. Gyanakodva nézi, aztán eszébe jut valami. Úgy szól a késhez, mint egy kutyához: „vágd fel a húst!”

A kés felemelkedik, és mintha egy erős kéz vezetné, vékony szeletekre vágja a húst. Utána visszatér apa tányérja mellé.

Eszünk.

Amikor megettük, anyán a sor, hogy felszelje a süteményt. Anya rászól a késre: „mosd el magad!”

A kés alámerül a mosogatóvízbe, majd hozzádörgölőzik a konyharuhához, és engedelmesen visszatér az asztalra. Anya odahozza a süteményt tepsistül, és rászól a késre, hogy vágja fel. A kés szabályos kockákat vág a süteményből. Utána leteszi magát a tepsi mellé.

Sütizünk.

Apa a szörpöspohárért nyúl, de túl hirtelen teszi, és véletlenül kiborítja. Anya fel akarja kapni a poharat, de közben apa is nyúl érte, és anya véletlenül apa kezére csap. Apa azt hiszi, anya direkt csapott a kezére, mint egy kisgyereknek, amiért kiborította a poharat.

Apa dühösen és sértetten néz. A kést nézi. Anya apát nézi, és magyarázkodás helyett egyszerűen várja, hogy apa belássa sértettségének alaptalanságát.

Egyszer csak felemelkedik a kés, és kis vágást ejt anya kezén. A vágásból vékonyan folyni kezd a vér.

Anya a szájához kapja a kezét, és kérdő, ijedt tekintettel néz apára. Apa megint el akarja dobni a kést, de az csak a gondolatoknak engedelmeskedik. Apa keze elől félreugrik.

Apa mereven nézi a kést. Mindannyian mereven nézzük a kést. Apának egyszer csak eszébe jut valami.

Rászól a késre: „ásd el magad!” A kés felugrik, átvágja a laminált padlót az étkező közepén, átvágja a padlószigetelést, pengéjével kihány egy jó adag földet, és belefekszik a maga ásta gödörbe.

Anya söprűvel ráhúzza a földet. Körülálljuk a hantot, majd lepakolunk az asztalról. Az ebéd véget ért.

Jelige: Mirage

Ismeretlen utakon

Norbert

A forró víz csak zúgott a már majdnem megtelt kád vizébe. A vízsugár körül dús hab képződött. Szerette ezt a kádat: tágas volt, jól el lehetett merülni benne. Ide készítette a hamutartót is, jólesik elszívni egy cigarettát, és csendben elmerülni a gőzölgő vízben. Ilyenkor végiggondolja a napot, tervezgeti a másnapot, senki nem zavarja. Meghitt hangok szűrődnek át a vastag falakon; párja készíti a vacsorát, kislánya anyjával csacsog az etetőszékben. Ennek holnaptól vége. Londonba repül. Ő legszívesebben Amerikába ment volna… Gyermekkori álma vált volna valóra. Kétszer adta be a vízumkérelmet, meghívó levél is volt, de nem kapta meg az engedélyt. Ehelyett marad London a zord, esős, ködös hangulatával. El kell menni, mert az itthoni fizetéséből nem tudja eltartani a családot. Házuk félig készült el, a hitelek felemésztik az utolsó szabad filléreket is. Belefásult már az állandó pénztelenségbe, a megfeszített, napi tízórás munkába, a reménytelen hétköznapokba. Jobb életet szeretne kislányának és szerelmének, hát elmegy. De mi lesz ott vele? A szegénység és a mindennapi gondok elviselésében nagy támasz a család, édesanyja, rokonai. Ez kisváros, szinte mindenki mindenkit ismer. Ma is, csak 10 percet töltött anyjánál, mégis nyugodtabban folytatta a napot. Elmegy… Milyen furcsa kimondani. Hisz jön majd gyakran… De az már nem lesz ugyanaz. A világ felé el lehet játszani a komoly, mindenre gondoló családapát, de itt a kádban? Kiszakad a szíve, ha belegondol; ép ésszel hogyan lesz viselhető, ha egy matracon kiveti magát ebből a védő, óvó, szerető kis körből? És mi lesz velük? Mi lesz szerelmével, akivel megérzik egymás gondolatait is? Mi lesz kislányával, aki csak vele szeret este fürdeni és akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeret? Mi lesz anyjával, akinek egyetlen valódi támasza mindenben? Mi lesz ővele?

Anna

Régen fürdik már, nem megy most be, mert elsírná magát. Mindent ért, mindent tud, de legszívesebben kiráncigálná a kádból és össze - vissza ütné, verné, ahol csak éri. Nem teheti ezt meg. A józan észnek ellentmond a józan szív: ne menj, ne hagyj el, mert nem viselem el…  Panírozza a húst, közben könnyeit törölgeti, nehogy kislánya észrevegye fájdalmát. Jajj! Belevágott az ujjába. Ezt is takargatni kell, mert megijed a gyermek. Ahogyan vérző ujját takargatja, úgy rejti szomorúságát is a hallgatás mögé. Jöjjön már az éjjel, mikor már alszik a kislány és érezheti teste melegét, ölelő karjait, még utoljára, még kicsit.

Visszaemlékszik az első találkozásra és elmosolyodik: egy szórakozóhelyre mentek barátaikkal, ahol ő egész este mással táncolt. Egy eldugott sarokban bújtak össze partnerével éppen, mikor egy integető alakot vett észre: a kéz azt jelezte, indulni kell, nem maradhat tovább. Elbúcsúzott táncpartnerétől és szaladt a térre, ahol a többiek már türelmetlenül vártak. Egymás mellé ültek az autóban. A nap már kezdett derengeni az ég alján, hajnalodott. A motor zúgása, a kellemes meleg, s az éjszakai ébrenlét miatt elszenderedett. Mikor újra kinyitotta a szemét, Norbi vállára volt borulva, ő pedig átölelte. Ijedten rebbentek szét, mikor fékezett az autó. Együtt szálltak ki és megkérte a fiút, hogy ne jelentsen semmit ez az összeborulás, hisz ő még válófélben van, Norbi pedig nemrég jegyezte el a menyasszonyát. A fiú fogadkozott, hogy így lesz…

Aztán mégis másképp történt, hisz az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Boldog, de nehéz évek állnak mögöttük és párja ezt látja az egyetlen lehetséges megoldásnak; holnap elrepül tőlük egy ismeretlen országba csekélyke nyelvtudással, hogy nekik jobb legyen. Bele sem mer gondolni ebbe a jóba…

Kislány

„Apa mozsdit, ana fóz, edutt jenni jó…” dúdolgatja a kis dalocskát, amit Anika szokott neki énekelgetni, de közben figyel. Apa már nagyon régen a fürdőben van, Anika meg folyton elfordul. Az előbb könnyezni látta, most meg megvágta a kezét… Vérzik, jaj! De nem szól, inkább játszik tovább Malackával. Malackát nemrég kapta, azóta csak vele alszik és beszélgetnek is. Malacka vele van mindig. Anika is, de neki időnként el kell menni, apa meg csak este van itthon.

• Mit csinájsz Majaszta?
• Játszom Veled.
• Jó, attoj játsszut aszt, hogy Te vad a tisján, én pedid asz anutád.
• Jól van, játsszuk azt.
• Majaszta, deje edéj. Adot neted jántott húszt, szujt tumpivaj. Szépen edéj, ne tend ossze madad!

Gyorsan fogy a kis zöld műanyag tányérkáról a frissen sült hús és az ízes sült krumpli, de Malacka nem tudja kinyitni a száját, ezért az ő adagját is megeszi.

- Nem szokott vacsorára ilyen finom étel készülni, lehet, hogy ünnepelnek majd valamit? – gondolja magában. Anyja szemei vörösek, szomorú valamiért. Szótlanul megterít, várják, hogy apja előkerüljön a fürdőszobából.

Végre itt van! Finom illat terjeng, csörög a villa és a kés, apja most nem eteti őt, csak eszi szótlanul a kedvencüket.

A vacsora után megjött nagymama! De jóóó! Az neki mindig örömet hoz. A táskájából csokoládé, friss sütemény, gyümölcslé kerül elő, Malackával már azt sem tudják, melyiket vegyék először sorra…

Később Anika kitette az ágyra a nagy bőröndöt. Kirakja Apa ruháit is, nagymama pedig egy rúd szalámit, egy üveg bort és apróságokat rak a többi holmi mellé. Anika pakol, apja dobálja az ő szájába a színes cukorkákat, de nem kerüli el a figyelmét semmi.

• Ova med Apa? – visszhangzik a kérdés a telepakolt szobában, Anika és a nagymama sír, Apa az ölébe ülteti, és távolról hallja szavait, hogy ő most elmegy egy kis időre, de majd hazajön gyakran, mert nagyon szereti őket…
• Ne mennéj ej apaaaa – sírja a fülébe, szorítja apja nyakát és nem akarja elengedni. Sokáig duruzsol lágy hangján fülébe az apukája. Megnyugodott egy kicsit, megfürödtek, befeküdt az ágyacskájába, Apa mellé feküdt és sok mesét elmesélt, amíg el nem aludt…

Másnap, mikor apa elment, úgy döntött, hogy ő ezentúl már csak Malackával fog beszélgetni. Ha Apa nincs, ő nem fog szólni senkihez. Riadtan magához szorítja Malackát és már nem figyel a megrettent felnőttekre, kezd körvonalazódni egy másik világ a képzeletében, ahol mindenki ott van és nagyon szereti őt…

Utóhang

Norbert már nyolcadik éve ingázik Anglia és Magyarország között. Napi 10 órákat dolgozik, sokszor vasárnap is. Az elválások egyre nehezebbek. A kölcsönök kifizetődtek, de megszokta a jó fizetést, nem meri megkockáztatni a hazaköltözést, mert itthon a töredékét tudná megkeresni mostani bérének.

Anna egyedül intézi a család dolgait itthon. Övé a gyermeknevelés teljes felelőssége, s az idős szülők ellátása is.

A kislány már 12 éves nyúlánk kiskamasz, aki akkor, 2 éves korában fél évig nem szólt senkihez, mikor édesapja elment. Egy kedves doktor néni szerencsére visszahozta a hangját. Jól tanul, szerető családban növekszik, de édesapja hiánya megviseli. A búcsúzás minden hónapban egyre nehezebb…

A Fiú

Hajnal fél 2-kor a lába már majd leszakadt a pult mögött. Hosszú idő óta már a rendezvények jelentették a kis presszó valódi bevételét, de az éjszakázás és a nagy forgalom minden erejét elvette. A fizikai fáradtság legalább feledtette a lelkében dúló fájdalom okát: a válást férjétől. Nem ment könnyen. Már tavaly nyáron elhatározta, hogy elhagyja, de egy hónap különélés után mégis tettek egy próbát. Már amikor újrakezdték, akkor érezte, hogy nyűg ez az egész. Szépen lassan kezdte újra elengedni, de ekkor a férje felbőszült: durva lett, inni kezdett és a mostani partnerét ide hozta az orra elé, a presszójukba. Talán Anna érdektelensége bőszítette fel a legjobban. Fényévnyi távolságra voltak már egymástól. És ez a távolság egyre csak növekedett.

Most minden jó; nyugalom van, a gyerekek anyjánál alszanak, nyári szünet az iskolában. Neki kizárólag a munkára kell koncentrálnia. Innentől egyedül kell megkeresnie a pénzt mindhármukra. Miközben ezekre a dolgokra gondolt, szépen eltörölgette az utolsó poharat, majd reggel felmos, hadd legyen nyitáskor friss illat. Most lépteket hall a lépcsőn, vajon ki lehet az?

• Hát Te? Nem kísérted haza Évát?
• Nem kísértem el, mert nem akarta… felelte a Fiú és kért egy kólát.
• Siess, idd meg, zárni szeretnék! – a kóla lassan fogyott, Anna már nem sietett annyira. Mikor aztán lekapcsolta a lámpákat, a Fiú kezét ott érezte a vállán. Hozzásimult és bátortalanul csókolóztak. Aztán kihátráltak a sötét presszóból. Annyira remegett Anna keze, hogy a Fiú fordította rá a kulcsot.

Közben szürkülni kezdett az ég, majd rózsaszínbe váltott. A néptelen városon nesztelen szaladtak át, közben fogták egymás kezét. A lágyan permetező, időnként rákezdő, langymeleg nyári eső nem zavarta őket. A várakozás, a szenvedély és a hirtelen egymásra találás nihiljében léteztek. Időnként összeborultak és végtelennek tűnő percekig csókolóztak. Amikor átlépték a küszöböt, megszűnt a külvilág. Anna úgy érezte, megérkezett valahová, ahonnan soha többé nem szeretne már elmenni.

Aztán eljött a reggel, kijózanodott a hirtelen rácsapódó szenvedélyből és akkor már egyáltalán nem akarta ezt az egészet. Hirtelen eltévelyedésnek, kis félresiklásnak gondolta, amit könnyedén lehet orvosolni: nem veszünk róla tudomást és kész; mintha meg sem történt volna…

A másnap nehezen indult, mert túl korán kellett kelni. Árurendelés, takarítás, nyitás, meddig bírja még ezt az erőltetett iramot? A megszokott reggeli törzsvendégek szürke gomolygásába egyszer csak beúszott egy szürreális kép: a Fiú képe. Csapzott fekete haja mögül sugárzóan fénylett két barna szeme; rá volt írva az arcára az eltelt éjszaka gyönyörűsége. Kis cetlit csúsztatott Anna tenyerébe, s az asszony tudta, hogy ma is találkoznak majd. Ez az éjszaka szenvedélyesebb volt, mint az első és egész nyáron szinte minden nap hajnalig szerették egymást. 1-2 órát aludtak mindössze, de mégsem tudtak betelni egymással. A Fiú vett egy kis autót, mert addig rengeteget költött taxira..

• Szeretlek – hallotta a Fiú suta hangját a telefonban és a szívébe ilyenkor mindig belenyilallt valami.
• Én is Téged, nagyon – rebegte a megunhatatlan választ és hálát adott a Sorsnak, mely megengedte nekik, hogy ez a nyár egészen az övék lehessen.

A kezdeti mindent elsöprő szenvedély után Annában szépen, lassan megszületett a kétely: - nem akarja ezt tovább csinálni, nem vállalhatja fel a Fiú őt soha, nem szakíthat a menyasszonyával, ott az ő két lánya is, hogyan mondja meg nekik… nagy a korkülönbség, mások az értékrendek, őrület… nem, nem, nem, abba kell hagyni…

Eljött a másnap. A kis presszót lepedőkkel árnyékolta a betűző nyári naptól. A Fiú fáradtan érkezett, első útja mégis Annához vezetett. Fonnyadt kis rózsát csúsztatott az asszony kezébe.

Sokan voltak körülöttük, de a titokban előkészített kis levélben leírta gondolatait és kérte, szakítsanak. Nem baj, így van jól, még nem tudja senki, esetleg, ha gyanakodott is pár ember, ki törődik már ezzel.

Eseménytelenül, szürkén peregtek a napok, a Fiú éppen csak bejött, megitta a kóláját és már ment is. Úgy tűnt, belenyugodott. Ilyenkor Anna úgy érezte, mintha kitépnének belőle egy darabot.  Agya kristálytisztán érzékelte a körülötte elhangzó szavakat, eseményeket, de mégis valami zárt búrában élt, ahová nem juthatnak el a külvilág bántó zajai, a kellemetlen emberek… Ámokfutásba kezdett, ami teljesen idegen volt a testétől, lelkétől, mégis, csak ment, ment, maga sem tudta mi felé…Vad, áttáncolt éjszakák, könnyű kis kalandok, csalódott ébredések következtek. A Fiú alakja egyre távolodott és úgy hitte, ez így van jól.

Augusztusban, egy fülledt, esős délutánon beült a közeli kisvendéglőbe és éppen beszélgetett az üzlet tulajdonosával, mikor megjelent a Fiú: hajából csurgott a víz, illendően bemutatkozott és kérte, hadd beszélhessen négyszemközt Annával. Kimentek. Ömlött az eső, de ők csak álltak mozdulatlanul. Akkor Anna már tudta, hogy ez a Fiú jelenti majd hátralévő életében az egyedüli, nagybetűs TÁRSAT. Milyen furcsa is a Sors. Ezt épp egy huszonéves Fiú személyében kellett megadnia?

Nyár volt, mindent elborított a hömpölygően áradó eső, párolgott a testük, s a Fiú térdre esett előtte egy víztócsába:

• Én nem szeretnék nélküled élni – szólt csendesen. Anna nem válaszolt, csak hullottak a könnyei. A Fiú óvatosan ölbe vette, és hazavitte a síró, csuromvizes asszonyt. Forró vizet engedett, levetkőztette, megmosdatta, gyengéden megmosta a haját és bebugyolálta a törölközőkbe. Nem akartak már senki mást, kizárták a külvilágot, és csak szerették, szerették, szerették egymást.

A másnap furcsa csendben telt Anna számára. Letisztult képek, - nem kellett már figyelnie semmire, minden élesen tükröződött - de minden idegszálával a Fiúban élt. Éreztek mindent, amit a másik tett, vagy gondolt. Mintha szűrőn érzékelte volna, hogy a Fiú elmondta a családjának, hogy szakított a menyasszonyával, hogy a lányainak egy porszívózás kellős közepén mindent elmondott, vagy ahogyan az anyja szeme hogyan nyílt tágra történetük hallattán. Villanások, de ezek igazán nem jutottak el hozzájuk. Mert már minden mindegy volt. Hosszú ideig csak a szerelem létezett kettejük számára. Akkor mindketten úgy hitték, csak így érdemes tovább élni.

Jelige: Varia

A bőrönd

– Nincs kedved eljönni velem egy kiállításra? – érdeklődött barátnőm. - Ismerősöm a szervező, körbevezet bennünket, úgy sokkal érdekesebb lesz. Tőlem is láthatsz ott tárgyakat – tette hozzá titokzatosan.

– Valamilyen népművészeti kiállításról van szó? – kérdeztem, mert tudtam, hogy Mártának sok régi tárgya halmozódott fel családi hagyatékokból a garázsban. Többek között egy rokka, egy fából készült kemencelapát, kézzel festett, különböző méretű falitányérok, kerámiaedények és porcelán figurácskák várakoztak egy ilyen lehetőségre.

– Nem, nem! Ez most egy bőröndkiállítás – mosolygott Márta.

Elkomorodtam. A bőrönd és kiállítás együttes említése a vitrinek mögött felhalmozott tárgyak lidérces látványát villantotta fel bennem: a szemüvegek, hajcsomók, művégtagok és cipők kupacait, és a hajdani tulajdonosok nevével, címével ellátott bőröndöket, ezeket a történelem távlatából vádlón visszakiáltó, tartalmuktól és tulajdonosuktól megfosztott tárgyakat. Túl friss még az Auschwitz-Birkenauban tett utunk emléke. Nem akarok most újból szembesülni szégyenletes múltunk ezen relikviáival.

– Ne azokra a bőröndökre gondolj! – fürkészte ki legjobb barátnőm a gondolataimat. – Ez egészen más lesz, majd meglátod.

És valóban. Lelkes vezetőnk kíséretében körbejártuk a több mint másfél évszázad különböző korszakaiból válogatott, kultúránkra és nemzeti szokásainkra jellemző utazási alkalmatosságokat. A ládák, tarisznyák, kofferek, kalapdobozok, bőröndök, utazótáskák, szatyrok, hátizsákok és egyéb kiállított tárgyak valóságos utazások hangulatát elevenítették fel. A hozzájuk fűződő történetek részben a falakon elhelyezett illusztrációkból, a fekete-fehér fotókból, részben vezetőnk elbeszéléséből bontakoztak ki. A barátnőm trabantos-sátorozós felvételei, kempingfelszerelésükkel együtt, szintén bekerültek a tárlatba, felidézvén a 70-es évek balatoni nyaralásait. A tematikához ötletesen kapcsolódtak szövegek, mese- és rajzfilmfigurák is. Láthattuk Ludas Matyit tarisznyával a vállán, Bőrönd Ödönt a bőröndön, a kaotikus Mézga családot csomagjaikkal, útra készen.

Vezetőnk most felemelt egy kopottas, barna bőröndöt, és körbeforgatva magyarázta:

– A bőröndöket tömegesen az 1850-es évektől kezdték el használni, amelyet egy új anyag, a vulkánfíber bevezetése tett lehetővé. Ez olyan műanyag, amelyet papírrétegekből állítanak elő. A vulkánfíber bőröndök nagyon népszerűek voltak az 1960-as évekig.

Ennek a hasonmásában tárolom most  régi könyveinket a garázsban – tettem hozzá gondolatban. Megegyezik a színe, a rajta található fül, a csatok és az erősítő sarokvédők is. Az is ebből a korszakból származik. Éppen 1960-ban érkezett meg kétfős családunkba Apu, a nevelőapám, ezzel a bőrönddel a kezében. Ötéves voltam akkor, és csak azért tudom pontosan, hogy az övé volt, mert csak ez az egy bőröndje volt: amivel jött, és amivel később, tizenkét év múlva elment a kis falunkból. Arra meg már nagyon pontosan emlékszem. De addig még sok idő telt el, a teljes gyermekkorom.

Az apukám tanult szakmája hegesztő volt. Egy g-vel, ahogy erre figyelmeztetett, amikor először írtam le a szót. De nem ám közönséges hegesztő! Ő ív- és lánghegesztő volt, helyesbítette azt, aki megpróbálta leegyszerűsíteni foglalkozását. A zavart pillantásokból észrevettem, hogy a felnőttek között nem akadt senki sem, aki tudta volna, hogy mi a különbség a kettő között. Bár soha nem láttam őt gyerekkoromban hegeszteni, elképzeltem a nagy lángot, amit a gép kifúj magából, miközben ő bátran, fekete pajzzsal az arca előtt szembenéz vele, és megszelídítve munkára kényszeríti azt. De az ívben már nem voltam olyan biztos. Többnyire egy boltív jelent meg előttem, vagy olyan félkörív, amire a kertekben felfutnak a növények!

A félig értett szavak misztikussága a felnőtt korban kibontakozó tartalom megértésével el szokta veszíteni varázsát. Az apukám szakmája azonban számomra mindig nagy becsben maradt. Akkoriban nem volt magától értetődő, hogy az egyszerű emberek gyermekei szakmát tanuljanak. Az ország egyik legszebb részén, a vulkánikus eredetű tanúhegyek övezte Tapolcai-medencében nőtt fel. A hegyről, ahol született, csak akkor költöztek le a faluba, amikor a gyerekek elkezdtek iskolába járni. Évtizedekkel később, amikor szülőfalujában együtt időztünk, egy messzi, vulkanikus bazaltsapkáját elveszített, lebányászott hegygerinc felé mutatott:

– Ott volt az első munkahelyem, a kőbányában – nézett hosszasan a távolba.
– És hogy jutott el oda Apu? – kérdeztem csodálkozva.
– Mit gondolsz? Gyalog – felelte.  – Nem járt oda busz vagy vonat.
– Gyalog!? Mennyi ideig tartott? – hüledeztem.
– Éjjel kettőkor keltem, hogy öt órára odaérjek. Fiatal voltam még, bírtam a gyaloglást. Ez volt az egyetlen munkalehetőség akkor a környéken – felelte.

A többit már tudtam. Az értelmes és megbízható fiatalemberre felfigyeltek. Először kerékpáros rendőrként alkalmazták a körzetben, ahol több falu is tartozott hozzá. Majd onnan egy nagyobb városba került, egy gépszerelő vállalathoz, ahol kitaníttatták a hegesztő mesterségre. Hűséges maradt mindvégig ehhez a munkahelyéhez, ahová nyugdíjasként is bejárt dolgozni. Egészen addig, amíg a gyárat fel nem számolták, és be nem zárták. Évtizedekig ő volt ott mindenki Feri bácsija, akire biztosan lehetett számítani. Ő tudta, hol futnak a vezetékek a földben és a falakban, észrevette, ha nem volt jó a kazánnak a hangja, be lehetett hívni hétvégén is, ha váratlanul valamilyen műszaki probléma adódott.

A falubeliek számára azonban nevelőapám egyénisége ugyanolyan idegen és távoli maradt, mint foglalkozásának pontos tartalma. Már a nehezen kiejthető, németes nevét is furcsállották, ráadásul hetente csak egyszer, hétvégére jött haza a távoli iparvárosból, így csak ritkán kapcsolódott be a helybéliek életébe.
Mulatságokra, nagy névnapozásokra és lakodalmakba sem szívesen járt, mivel nem ivott, nem dohányzott, és nem tudott sem énekelni, sem táncolni. Amikor a hangulat a tetőpontjára hágott, és végképp nem tudta magát kivonni a társaságból, beállt a körbe, ahol a férfiak már mámorosan összekapaszkodva, hangosan nótáztak, és csak hogy lássák, megvan benne a jóakarat, nem elrontója ő semminek, teljesen józanul, a zene ütemére lelkesen verte lábával a taktust. A gesztust értékelték a mulatozók, és jóindulattal somolyogtak rajta. Ez volt azonban az egyetlen módja a duhajkodásnak, amit hajlandó volt felvállalni.  Anyám keserűségére, aki nagyon szeretett táncolni. Egyetlenegyszer rá bírta venni apámat, hogy táncoljon vele, mert nem akarta elhinni, hogy nincs ritmusérzéke, és ez a fő akadálya a táncolásának. Másnap aztán keservesen panaszkodott, hogy Apu egész idő alatt a lábán tapicskolt, amit akkorra már egyébként is eléggé meggyötört a magas sarkú körömcipő.  A tánc többé nem került szóba közöttük.

Apám műszaki irányultságával, problémamegoldó készségével is erősen különbözött a helyi, hagyományokban elkényelmesedett emberektől. Azok a mezőgazdaságból éltek, de kertjükben is az igénytelenebb, kevesebb törődéssel járó kukoricát, burgonyát, hagymát termesztették.  Apám újításokat vezetett be. Kicsiben paradicsom- és paprikatermesztésbe fogott, amihez előtte kutat fúrt, és öntözőberendezést készített hozzá, mert ezek a növények a szikes, aszályos Kelet-Magyarországon másképpen nem maradtak volna életben. A haszonnövényeken kívül kialakított még egy pompás rózsakertet is, aminek harminc tő rózsáját elsőrendű kertészetből hozatta. A különleges színekben  –       a feketétől a cirmos mindenféle árnyalatáig – gyönyörködtünk egész nyáron, és a vázákban mindig friss rózsák illatoztak.

Tornácos házunkat is betöltötték a technikai újdonságok. A faluban nekünk volt először lemezjátszónk. Az utcára néző ablakba, a szomszédok kérésére kitett hangszóróból magyar nóta szólt vasárnap délutánokon, esténként pedig a diavetítésekre néha nyolcan-tízen is összegyűltek nálunk a környékről.

Apámat érdekelték a műszaki részletek. Kedvenc barkácsújságjának utasításai alapján praktikus tárgyak kerültek ki a kezéből, és díszítették szobánkat. Az asztalon kis szökőkút csobogott, az éjjeliszekrényeken műanyag vázák felhasználásával, általa készített lámpák világítottak.

Számomra a legizgalmasabb hobbiját mégis a fotózás jelentette. A tornác egyik sarkát leválasztva kis fotólabort alakított ki, ahol vasárnaponként részese lehettem a varázslatos folyamatnak, amint a tálcán lévő folyadékba helyezett papíron kibontakoznak az előző nap készített felvételek körvonalai.

Mint a megfakult fotók, úgy halványulnak a gyerekkori emlékek.
A pánik, amit akkor éreztem, amikor apám bőröndjével utoljára elindult az állomás felé, már régen elcsitult bennem. De a gyomrom még fel tudja idézni a görcsöt, amit távolodó alakja után pillantva éreztem, miközben keményen kopogtak fülemben anyám kapcsolatukban megkeseredett szavai: „Egy bőrönddel jöttél, egy bőrönddel mész!”.

Tudtam, hogy most ért véget gyermekkorom, és rettegtem, hogy apám abban az egy bőröndben elvisz mindent, ami nekem fontos volt. Közös élményeinket, a rózsák illatát, a vasárnapi húslevest, a Jó ebédhez szól a nótát. És ami megmarad, az csak a család illúziója lesz.

De szerencsére, valamiben tévedtem.

Sokkal többet hagyott nálam, mint azt akkor gondoltam. Ott maradt nekem követendőnek a nyitottság és érdeklődés az új iránt, a precizitás, a megbízhatóság és mások tisztelete, megbecsülése és még sok más tulajdonság, amely mintaként észrevétlenül épült be egyéniségembe, és segített később eligazodni az élet zegzugos ösvényein.

Még utoljára rápillantottam a kiállított vulkánfíber bőröndre. Vajon ez milyen sorsokat hordott magában? Aztán odaléptem barátnőmhöz, aki közben már körbejárta a termet.

– Látom, elidőztél a barna bőröndnél – mondta.

– Igen, nekünk is megmaradt egy ilyen a múltból – feleltem.

– És egyébként hogy tetszett az egész? – érdeklődött.

– Nagyon ötletes. Mennyi történet lehet a tárgyak mögött! Vidámak és szomorúak, mint maga az élet.

Aztán kiléptünk a szabadba. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Múltamat egy időre megint magam mögött hagytam.

Elengedés

A villamos komótosan haladt kifelé a városból. A zöld övezet barnásszürke színei bágyadtan szívták magukba a napfényt, amely incselkedve csalogatta a rügyeket, de az ágak még csupaszon bóbiskoltak, nem engedtek a kísértésnek. Dóra próbálta elringatni feszültségét az ütemes zakatolásában, de nem sikerült. Befelé fordulva eleresztette hát a tájat és környezetét.

Nyugtalansága, amely tegnap délután óta egyre fokozódott, mostanra annyira elárasztotta, hogy nem tudott ellenállni, csak megadóan engedni neki. Amikor reggel megemlítette, hogy munka után bemegy Tatához, a család élénken tiltakozott.

-- Minek mennél be hozzá? Holnap már úgyis hazahozzák -- mondta értetlenül Mama.

Tudta, hogy látszólag nincs alapja, de azt is, hogy mégis be fog menni, mert be kell mennie, nem tehet mást, nem tud szabadulni a sürgető érzéstől. Aznap az irodában türelmetlenül leste az idő múlását, telefonálás vagy gépelés közben rá-rápillantva a szemközti falon lévő óra csigalassúsággal mozgó mutatóira. Nem értetette, mi történik vele, mi okozza múlni nem akaró szorongását, de belegondolni sem mert jobban, így próbálta elhessegetni magától a balsejtelmet, babonásan, hogyha magának sem vallja be, hogy milyen gondolat gyötri, nem hívja ki a sorsot maga ellen, és talán nem is következik be a baj, amitől tartott.

Azonban gondolatai továbbra is Tata körül forogtak. Idegeinek minden rezdülése azt sürgette, hogy minél előbb legyen ott nála, és láthassa, hogy minden rendben van vele, és hogy rossz előérzete csak képzelgés, és akkor olyan lesz majd, mint a lidércnyomásos álom, amiből verejtékezve, de megkönnyebbülve ébred az ember.

Gondolatban már mellette ült, megérintette a kezét és fejét, mint gyerekkorában, amikor dús, őszülő haját fésülgette, és egyszer még piros masnit is font bele, amelyet ő elnéző mosollyal engedett. Vele lenni mielőbb, az ő nagy, magas, hajdan erős Tatájával, a módos gazda legidősebb fiával, aki apja korai halálával fiatalon családfővé érett, majd beleszeretett a szép, de szegény családból származó Ilonkába, akivel kiszakadva természetes, földhöz kötődő gyökereiből a fővárosba került a földek államosítása elől, hogy segédmunkásként, hosszú ideig albérletben élve,  eszköztelenül, Toldi Miklós-féle hallgatag megadással tűrje a városi csibészek incselkedéseit, akik szószátyárkodva rajta köszörülték nyelvüket, mert érezték, hogy fajsúlyosabb, nem közülük való, de az ő erőssége, védőbástyája, a föld biztonsága akkorra már régen kiolvadt a lába alól. Szép Ilonkája kedvéért, akit élete végéig szeretett…

Azóta sok év telt el, és ők ketten már régóta élvezték a főváros vonzáskörzetében lévő, nyaralóból átalakított kis kertes házuk által nyújtott függetlenséget, amelyben még neki, a kedves unokájuknak is jutott egy szoba, amikor leérettségizve hozzájuk költözött, és onnan járt be a fővárosba dolgozni. A kertjük tavasszal Mama büszkeségére és gyönyörűségére virágba borult, de volt néhány gyümölcsfájuk is, köztük a hatalmasra nőtt kajszibarackfa, melynek nektáros édessége visszahozta szülőföldjük ízeit, aztán egy pár sor szőlő, aminek kipréselt levét Tata meleg nyári napokon a kerekes kút hűs vizében hűtött szódával hígítva iszogatta.

Aztán egy késő őszi este, amikor már csípősek voltak az éjszakák, sokáig hiába várták, hogy bejöjjön hátulról, a nyári konyhából lefeküdni.

-- Miért nem jött még be? Hol van ilyen sokáig? – kérdezte aggódva Mamától.

-- Kint van, biztosan ott borozgat a nyári konyhában.

-- Lehet, hogy valami történt vele? Nem szokott ilyen sokáig fent maradni!

-- Bánom is én! Minek borozgat annyit! – csattant fel türelmetlenül Mama.

-- De Mama! Egy üveg kövidinkát szokott beosztani magának majdnem egy hétre. Egy-két pohárnál többet nem iszik meg egy este, azt is vízzel felöntve fröccsnek. Én kimegyek, megnézem, nincs-e valami baja.

Tatát a földön fekve találta a sötétben, a nyári konyha előtt. Ijedten hajolt fölé.

-- Tata, Tata! Mi baj van? Hall engem?

Nehezen, távolról jött a lassú válasz.

-- Hallak, Dórikám. Csak kicsit megszédültem, elestem, aztán nem emlékszem semmire.

-- Jöjjön, álljon fel, majd segítek. Alányúlt, és feltámogatva bekísérte őt a szobába.

Így kezdődött, aztán többször is előjött a szédülés, majd zsibbadtak a lábujjai, aztán lilák és érzéketlenek lettek, és ez a folyamat felhúzódott egészen a lábfejéig, az is kezdett elhalni, már alig érezte. Dóra sürgetésére, hogy tegyenek valamit, kivizsgáltatta magát a kórházban, de megmondta, hogy darabolni nem hagyja magát. A fiatal férfinak, aki mellette feküdt, először a lábujját, majd a lábfejét, később a lábát vágták le térdig, hogy mentsék az életét. Ő már 72 éves, nem akarja végigjárni ezt az utat. Ami jön, ami vár rá, azt elfogadja, de egyben szeretne eljutni odáig. Dóra megrettenve nyelte le az ellenkezését.

Most hozzá igyekezett a kórházba, balsejtelmektől gyötörve. A legközelebbi megállónál türelmetlenül leugrott a villamosról, és még elérte a szemközti megállóból éppen induló buszt. Már nem figyelt másra, csak feszülten várta, hol kell leszállnia, ahonnan szinte futva tette meg a rövid utat a kórház bejáratáig, majd dobogó szívvel futott fel a lépcsőkön a kórterembe. Belépett az ajtón, köszönt, de anélkül, hogy körülnézett volna, szeme csak a bejárattal szemben lévő ágyat fürkészte, ahol Tata feküdt mozdulatlanul, mintha csak aludna. Leült mellé, odahajolt hozzá, és halkan szólítgatta:

-- Tata, Tata! Én vagyok az, Dóra. Ébredjen fel!

De az álom mély volt, és az arc távoli, rezzenéstelen maradt, nem ért el hozzá a kérése. Tanácstalanul nézett körül a nyolcszemélyes kórteremben, egyetlen nő a csupa beteg, idős férfi között. Volt, aki betakarózva aludt, mások ébren feküdtek, és üveges tekintettel, mozdulatlanul néztek maguk elé. Két ággyal odébb az egyik beteg, aki vastag, kék csíkos pizsamájában újságot olvasott az ágy szélén ülve, hozzá fordult, és azt mondta:

-- Tegnap délután idejött a csaphoz egy pohár vízért. Aztán elesett, elvesztette az eszméletét, és azóta nem tért magához.

--  Értem. Köszönöm, hogy elmondta. 

A férfi nem válaszolt, csak bólintott, majd ismét beletemetkezett az újságjába.

Nem, ezt nem tudja elfogadni, fel kell ébrednie! Hiszen csak alszik! Ha meghallja, hogy ő hívja, ő szólítja, biztosan visszajön hozzá, nem mehet el csak így, még el sem búcsúztak, még ideje sem volt elválni tőle! Nem!

-- Tata, Tata, ébredjen fel! – szólongatta a kezét szorítva, a haját óvatosan megsimítva, miközben könnyek csorogtak végig az arcán.

Hosszú percek teltek el így, a sápadt arc rezzenéstelenül rejtette magába titkát. Nem árulta el, hogy a véráramlat útjába kerülő rög kiváltotta kaotikusan dúló harc kínozza-e zsongó gondolatokkal, feltoluló, kusza emlékképek össze-visszaságával a megzavart agyat, vagy már megnyugodva, beletörődve, békésen elrendezte őket, és még egyszer utoljára, mint hosszú filmet, pergeti végig élete eseményeit. De akkor, egyszer csak megmozdult, és váratlanul hang tört elő a fekvő, beteg férfi torkából, gurgulázva, mélyről jött, onnan, ahol már nincs artikuláció, olyan mélyről, ahonnan már nem is jöhetett volna, ha az agy utolsó csepp erejét összegyűjtve, és egy hangba sűrítve, egyszer még utoljára nem próbált volna megmutatni valamit hajdani erejéből, és felszínre hozni a gondolatot, a közlési szándékot, amit a többi szerv,  a torok,  a nyelv már nem segített megformálni.

A betegek felkapták a fejüket, dermedt csend ülte meg a termet. Dóra megrettenve, összeszorult mellkassal figyelte az arcot, még jóval azután is, hogy a hang már elült, és a vonások újra mozdulatlan merevségbe simultak, mintha meg sem történt volna az egész, csak a képzeletében. Kezét még mindig a beteg kezén tartotta, de már nem kérlelte. Mint amikor az égő arc pirosan érzi még a pofon helyét, úgy égette, mardosta a szégyen, mert most értette csak meg, hogy amit tett, azt nem kellett volna megtennie. A feltörő majd elhaló hang olyan mélységet tárt elé, amibe beleszédült, ahogyan belenézett. Hogy tehette ezt? Hogyan gondolhatott csak magára, a maga fájdalmára, amelyet a mindenkinél jobban szeretett ember elvesztése okoz számára. Mert a szeretet, amely őket összekötötte, feltétel nélküli volt, tiszta és önzetlen, mentes minden ármánykodástól, egymás befolyásolásának vágyától, megkérdőjelezhetetlen összetartozás jóban és rosszban, örökre. Hogyan lehetett hát ennyire önző, hogy megzavarja őt, a távozóban lévőt, aki már elindult az úton, amelyről nincs visszatérés, és ahonnan még egy utolsó üzenetet kellett küldenie felküzdve magát a mélyről a felszínre, abba a világba, amellyel már leszámolt, és amelyet békésen elhagyni készült. Megbolygatta, megzavarta a távozását kesergésével, siránkozásával. Hát most itt marad, fogja a kezét, addig, amíg mindketten meg nem nyugszanak. Erős lesz, hogy el tudja engedni őt, hogy békésen, megnyugodva távozzon, és érkezzen abba a másik világba, ahová készül.

Sokáig maradt még mellette, mozdulatlanul, a kezét fogva. A kórteremben csend volt, a szürkület észrevétlenül lopózott be, és lassan összemosta a tárgyak körvonalait. Ekkor felállt, még egyszer nagyon finoman és  puhán hozzáért Tatája hajához, megpuszilta a homlokát, és lassan kiment a kórteremből.

Elindult hazafelé, de még nem tudta, kivel ossza meg fájdalmát. A számára elválaszthatatlanul összetartozó emberpár, Tata és szeretett Ilonkája, Mama, már régóta nem tartoztak össze. Az együtt leélt évek megkoptatták a szeretetet, és megkeményítették Ilonka szívét, aki már nem tudott őszintén visszaemlékezni az egykor magas, sűrű fekete hajú, szép kedvesére, aki otthagyta érte a földet, és a szegénységet választotta, amiből együtt küzdötték fel magukat a hosszú, együtt megtett úton.

Anyjához indult hát, aki a két gyereke közül egyszerűségében leginkább hasonlított Tatához, és aki maga is legjobban apját érezte magához közel állónak. Másban aztán már egyáltalán nem hasonlítottak. Anyja ösztönei szerint élő asszony volt, nagy szívvel, nagy érzelmekkel, nagy drámákkal maga körül, teljesíthetetlen, mohó igénnyel a szeretetre. Ő pedig ösztönösen és önvédelemből távol tartotta magát tőle, mert anyja érzelmeinek hullámzása megijesztette, olyan volt az, mint az örvény, amely a hozzá közel állókat magával sodorta, és lehúzta a mélybe, ahonnan anyja általában győztesen és új harcra készen került ki, miközben voltak, akik elmerültek, és lent maradtak.

Most mégis őt választotta, egyenesen hozzá tartott a kórházból, de ahogy nehezen és darabosan elindult a beszélgetés közöttük, egyre jobban érezte, hogy nem tud belekezdeni abba, amit elmondani szeretett volna.  Minél inkább beszélgettek a hétköznapi élet egyszerű, semmitmondó apróságairól, annál inkább úgy tűnt számára, hogy sohasem lesz képes kimondani magától a súlyos szavakat. Akkor anyja váratlanul félbeszakítva a lassan csordogáló beszélgetés fonalát, hosszasan ránézett, és azt kérdezte:

-- Valami baj van, kislányom? Mondd meg, mi az?

-- Semmi -- nyögte ki Dóra nehezen.

-- Tudom, hogy baj van, kislányom, látom rajtad. Tatával történt valami? – kérdezte, és felállva a lánya felé indult.

-- Igen  -- mondta az nagyot nyelve, aztán anyjához lépve átkarolta őt, és annyit mondott:

-- Haldoklik.

Ahogy kimondta, megkönnyebbült, és anyja sem kérdezett többet. Szabad folyást engedtek érzelmeiknek és könnyeiknek, miközben egymást átölelve, mozdulatlanul álltak a konyha közepén. Összekapcsolta őket a férfi, az apa és nagyapa, akit mindketten a legjobban szerettek, és akitől most együtt búcsúztak.

Jelige: Kékkútikerekes

A háború

1,

Behívó:

Álmodozom halkan édes napokon,

keresgélem magam törékeny

hajnalon,

tétováz lassan kezem álomhó

hajadon,

t tétován hull napfény-kő szerelem

mosolyom.

Most még csak remegek nagyon,

holnap már hörgésem fest halált

kristály-csend emlékeim vásznára

s elillan, ha táncát bakancsom sarkával

topogom,

elillan, ha csókját dörrenés-fénnyel

befonom.

2,

Bevonulás:

Szél szalad a fényben, széles

padokon

párjával hull a szerelem

szabadon,

párjával sír a napsugár alacsony

magason,

párjával szökken a nyár haragos

havason.

Párjával jár a halál kopogó

monoton,

s szavára száll a madár, lobogó

gonoszon.

Szememre álmot húztál, a szavakra vízesést,

hogy ne lássam-halljam ítéleted

mozsarának döngését.

Ne halljam, ha lábammal halálom ütemét

kopogom,

ne lássam, ha lábammal a szerelem hátát

taposom!

3,

Ütközet:

Fény morog a szélre, ázott levelek

Színüket siratva fáradtan csüngenek,

fáradtan fekszik a halott, az alvatlan

eleven,

fáradtan kúszik a borzadály letépett

kezemen,

fáradtan siklik a fekély az elégett

fejeken,

fáradtan bolyong az éj, nem tudja

mi legyen.

Most már csak szenvedek nagyon, a felhők

haladnak

és jönnek az anyák: fiaik

hol vannak?

Hol vannak a győztesek? Csak árvákat

látok.

Hová bújtatok gyáva

kannibálok?

Gyermekeinkhez

Nekünk Ti vagytok a minden!

Az ég ,a fold, a tél, a nyár,

Veletek teljes lett az élet,

a világ Veletek kerek már.

Nekünk Ti vagytok a minden!

Nekünk Ti vagytok az élet!

Naponta százszor csodálva,

naponta boldoggá fáradva,

mosolyogva, némán kiáltva:

Nekünk Ti vagytok az élet!

Nekünk Ti vagytok a világ!

A múlt, a jövő s a jelen,

nekünk Ti adtatok hitet,

hogy küzdeni erőnk legyen.

Nekünk Ti vagytok a világ!

Nekünk Ti lesztek a világ,

ha a múltunk lesz a jelen.

Akkor is adtok majd hitet,

hogy figyelni erőnk legyen!

Mindig Ti lesztek a világ.

Töprengek

                            Mécs László emlékére

Az őseink, akiknek nem volt mentsvár a szegénység,

a meddőnek tűnő harcot, méltósággá emelték.

Nem kérdeztek, nem átkoztak, fogukkal erősen tartották a szót,

a hitük énekelt az éhező gyermeknek esténként altatót.

Ők miben hittek? Ők hogyan lázadtak?

Mitől lettünk mostanra mi fáradtak?

Az idő merre megy? Előre? Hátra?

Merre vezet a fejlődés spirálja?

Merjük tudni az igazat, a valót?

Jó az, ha az érzések eldobhatók?

Elég-e, ha tudjuk, ha elmondjuk a választ, tovább tántorogva?

Orrunk alá dörmögünk és bölcsnek hitt eszméink közt kódorogva,

lelkünk hiába szeretne eleget nevetni, szeretni, sírni,

nekünk sikerül e majd egyszerre vád- és védőbeszédet írni?

Néha eszembe jut valami

Még mindig emlékszem bársonyos kezére,

ahogy simogat csillogó szemmel, becézve.

Érzem, ahogy bokámat, szerető-puhán fogja,

kék-fehér papír hengerből hintőport szórva.

Látom, hogy a reggel bekúszik az ablakon,

hallom hogy suttogja: drága-drága kis magzatom.

Akkor még azt éreztem, hogy ajándék vagyok.

Nem láttam az sem, hogy eltűntek a golyónyomok

és nem tudtam, hogy' kerültek szilánkok a falba,

és hogy lehet embernek, ember fölött hatalma.

Még csak kérdeztem: a szél velünk most gonoszkodik?

Az a két nő az oszlopon miért "szoborkodik"?

Még most is ott áll a két bronzszobor, engem néznek.

Tudják: tagja vagyok egy nagy létszámú nemzedéknek,

akiket a hűvös hajnal a bölcsődében talált,

és munka-közi szünetben szoptattak az anyák.

Az emlékeket az idő a lelkembe fúrta

Talán emlékszik még valaki arra az útra,

ahol csörgött nagyon a harminchatos

és vele együtt a tizenhármas villamos?

Emlékszik-e még valaki a töltés tövében

a kis cukrász bódéra, ahol szép, sárga

marcipán kacsák pöffeszkedtek kövéren?

Az északi szélre, ahogy süvöltött és kapkodott

és hozta pöfögve a vonatszagot?

Az emlékek forgószele körbe ér,

a Pataki, Kápolna Mázsa és a Zalka tér

között sétálva. Az a sarok is eltűnt mára,

ahol apám egyszer lehúzott egy felest.

Rég lebontották a kocsmát, a Makk hetest,

de én mindig emlékszem piszkos-bordó falára.

Nem kell visszasírnom a gyermekkort.

Miért van, hogy az ember a jelenre hánytorgatja

a múlt történéseit és rombol és újra-épít,

vágyainak üres vödreit borogatva

máson sem, magán sem segít?

Tudom, beengednél, ha kopognánk,

de kevés lesz, ha csak eszméket vetünk.

Uram! Tudom, végtelen sok út vezet Hozzád!

Súgj egy kicsit! Jó irányba megyünk?

Jelige: Pankadó

Napestig

A remény köröz felettem, hogy van, amit az életben igaznak hittem. S az úgy áll törvényként, ahogy a szél leng odakint. Ha meghallod, igaz emberi hangon beszél, elmond történeteket, mesét, keresi elveszett kedvesét. De amióta fú, tudja, hogy mind hiába, soha többé nem találja.
            Valamikor az idő kezdetén, mikor a Hajnal volt az úr, s a sötétet legyőzte, elragadta kedvesét a csillagos Halál. Szél hű társként állt Hajnal oldalán, s kedvese Öröklét volt, mely ragyog. De kettejük kapcsolatának valója volt, hogy Szél bárhogy szerette kedvesét, közeledtével ellökte őt önmagától, helyébe hát Múlandóság került. Őt is szerette Szél, mert saját képére formálhatta. Öröklét pedig párjára talált a Halál személyében, vele önmagára talált, mikor meglátta benne az értelmet.
Hajnal birodalmában a Halál, s a Szél uralta a két tartományt. Halálé volt Napfelkelte, s a Szél uralta tartomány a Bántalom volt. Hajnal félte mindkét tartományfőnököt, ezért olyan feladattal bízta meg őket, olyan tartomány vezetésével, melybe belehalnak.
            A Halál uralta Napfelkelte csodaszép vidék volt, aranysárga hegyek és alföldek. Bronzbarna és, s a Nap a legsárgábban ragyogott, ami csak létezett a világon. Ám Napfelkeltéért küzdeni kellett, Halál önmaga egy részét kellett adja pillanatról-pillanatra, hogy tartománya úgy ragyogjon. Bántalom vermekkel, s sziklaperemekkel volt tele, a szürke minden árnyalata megtalálható volt benne. A fák levél nélkül hajladoztak, az állatok odúikban bujkáltak. Szél feladata volt a fák leveit mind letépni, az állatokat rettegésben tartani, úgy, hogy önnön erejét vetette be pillanatról-pillanatra.
Halál kedvese, Öröklét, szenvedte, hogy szerelmét szenvedni látja, könyörgött hát Hajnalnak, hadd váltsa fel urát a tartomány vezetésében, ám Hajnal félte a Halált, ezért nemet mondott a kérésre. Ám Öröklét tudta, hogy életét adná uráért, bármire képes volt, elment hát a szomszédos uralkodóhoz Éjhez.
- Kérlek uram, szeretett férjem szenved, s hőn szerető szívem nem bírhatja fájdalmát. Kérlek, segíts rajta, s örök életemre az adósod leszek.
- Legyen szép hölgyem, harcba szállok férjedért Hajnallal, de a legbecsesebb kincsedet kérem cserébe. Szép és hosszú életet élhetsz, de meg kell halnod.
- Úgy lesz nemes uram, ahogy ígértem, megkapod.
            Megköttetett hát az alku, s Éj csapataival Hajnal ellen vonult. Napokon, heteken, hónapokon, éveken, évszázadokon át folyt a harc. Folyik azóta is. S míg Éj nem győzi le Hajnalt, vagy fordítva… Öröklét életben marad.

Nőnek az árnyak

Hajnalban ébredtem, a vekker hangja még nem ütötte meg a fülem, négy óra fele járhatott, már nem tudom pontosan. A függönyön át még derengett az éjszaka félhomálya, az ablak alatt pislákoló lámpafény az arcodra vetült. Te oly édesen, békésen aludtál mellettem, talán álmodtál is valamit, nem tudom. Kopogtattak. Összerezzentem, ki kopoghat ilyenkor, gondoltam. Felvettem magamra a fotelen heverő szürke hálóköntösömet, amit tőled kaptam, s hatalmas rettegéssel a gyomromban az ajtóhoz botorkáltam, majd kinyitottam. Két fekete bőrkabátos férfi állt és a férjemet kereste.
„Alszik.” - válaszoltam. „Akkor legyen szíves felkelteni!”- kérték, már-már követelték.
            Bólintottam, s elindultam a hálószoba irányába, ők hátuk mögött a tárt ajtóval mozdulatlanul álltak, s tekintetük késeit éreztem a hátamon. Volt bennem az az ismerős érzés, tudtam, hogy megint menned kell, de Istent is megöltem volna, hogy maradj, hogy legyen ennek vége. Beértem hozzád könnyekkel a szememben, s fejedet simogatva a neved suttogtam. Mint az álmos kisgyermek szemében, a te szemedben is még az élet álmai voltak, az arcodon a párna ráncos lenyomata. Talán ilyen leszel idős korunkban, gondoltam, s te lassan ültél fel. Emlékszem a hajad finomságára az ujjaim alatt, ahogy a mellemre borultál. „Az ajtóban várnak.”- szóltam, s te köntöst ragadván kimentél. Egy szót sem szóltak, kezedbe papirost adtak, s akkor tudtam. Kifordultak, vas tekintetük messze vitte őket.
            Aznap már nem feküdtünk le aludni. Ültél és én az öledben ültem, s szorítottuk egymást. Megígérted, hogy visszajössz. Beteget mondtam aznapra, nem volt élet, amiért otthagytalak volna. Csomagoltam, s te olvastál, de szemem sarkából éreztem, ahogy csak olvasod a szavakat, de lelked felettem köröz. Ebédeltünk és csak ültünk egymással szemben szótlanul. A csend vésett lyukat mindkettőnk szívébe, s aranylánccal fonta egybe azt. Te tudtad-e nem tudom. De tudtam, hogy igaz szerelmünknek ezt is túl kell élnie. Ha az életet együtt túléljük, a halál sem lehet akadály. Nem akartam, hogy vége legyen annak a néhány együtt töltött órának. Ám ismét kopogtattak, zuhogott az eső. Az utolsó ajándékom egy kis notesz volt, hogy ha módodban áll adj hírt magadról, s írj nekem. Az utolsó csókod a számra égett azóta is. Most, ha behunyom a szemem, ott állsz, hátad mögött a két férfi és csókolsz. Szoríts magadhoz, azt kívánom, bárcsak újra megtennéd. „Indulnunk kell!”- mondták, s az ajtó hátad mögött csukódott. Abban a pillanatban vártam, hogy visszajöjj, minden nap vártalak, várlak, és míg élek lelkem mélyén várni foglak.

Jelige: Málna

A miniszter

Az élete igazán akkor kezdődött, amikor elhagyta a családot. Mihasznának ismerték. Nehezen indult, nem tanult. Pedig esze volt, csak sokáig parlagon hevert, de még időben beérett a feje lágya, s be akarta bizonyítani, hogy az állítás hamis. Megmutatja ő a cudar világnak, hogy ember lesz belőle. Akkor érkezett Elnök elvtárs a városba; a tömbházak labirintusába, melyeket az ő tervei szerint emeltek, és a régi csöndes kisvárost legyalultatta a földről. Az új városba érkezett munkalátogatásra? Senkit nem érdekelt. Ő akkor is bemutatkozott.

— Az ország Elnöke vagyok, és a dolgozók érdekeit szolgálom. Legjobb barátaim a gyerekek.

Egy növekvő, szőke ifjúnak veregette meg a vállát, tetszett neki. A fiatalember Kálmán volt, aki elhatározta, hogy kimozdítja helyéből ezt a cudar világot.

Landolt a gép, és kiszállt belőle az Elnök. Látogatóba érkezett a megyeközpontba, abba a mai szennyes városba, mely mostani létét neki köszönhette. Igencsak jó hangulatban érezte magát, mikor a helikopterből kiszállt. Rögtön az irodájába ment, és munkához látott. Kálmánt, az utcafiút, akire emlékezett, magához hívatta, és beszélgetett vele.

Nagy hajú, barna, koszos fiú, de nagyon jó eszű legényke volt. Mikor rájött, hogy az Elnökkel áll szemben, derűs mosoly jelent meg az arcán. Előadta az elvtársnak, hogy ő imádja. Soha nem látott jobb embert nála, akinek természetesen jól esett a dicséret.

— Tanulni fogsz — mondta neki —, s ha eredményesen érettségizel, a KISZ-ben adunk neked munkát.

Ez akkor minden dicséretnél többet jelentett.

— Nem akarok főnök lenni — mondta határozottan —, mások sem akarják. Ha ön mégis ragaszkodik hozzá, engedelmeskedek, s annak különösen örvendek, hogy tanulhatok.

Elmondta, hogy a bankban van némi megtakarított pénze, a támogatás mellett abból is gazdálkodhat. Elnök elvtárs hatalmas ünnepséget szerveztetett vendéglátóival. A mulatság kellős közepén kiállott az erkélyre, és megfogadta, hogy teljesen tönkreteszi a finom öltözetbe bújtatott legényt. Ott a tömeg előtt fekete koromba mártotta ujjbegyét, s a fekete foltot tenyere közepére helyezte. Magasba emelte, és úgy mondta.

— Ilyen elégett embert csinálok belőle!

Filmvetítésekkel folytatódott a program. Az új város látképe jelent meg a vásznon, s ott is hatalmas tömeg táncolt, mulatott féktelenül. Kálmán ott látta magát a képen, ifjú lendülettel, felszabadultan ropta a táncot. A Főnök meg erőszakkal csókolta az akadémikus asszony fehér vállát.

A Központi Bizottságtól érkezett brigád elkezdte az ellenőrző- irányító munkát. Elnök elvtárs Kálmánhoz is elment, látni akarta, milyen körülmények között él a fiatalember. Nagyobb szegénységet, nyomorúságot a Kálmánénál, sehol nem látott.

A fiú szerencséjének híre hamar szétterjedt szülőfalujában. Kiváló szellemének, tehetségének tudták be rövid életének nagy sikereit. Szorgalmasan dolgozott az ifjúsági tudományos körökben. Akkorra már jóképű, izmos ifjúvá fejlődött. Későig dolgoztak az ifjú körösök, Kálmán késő éjszak a nővéréhez ment, aki beengedte, de nem volt, hol aludnia. Bekopogott hát régi tanítványához: Virághoz, aki szép barna nő volt, s egyedül lakott. Hosszú beszélgetés után együtt feküdtek ágyba. Nem aludni akartak, annál sokkal jobbat tudtak. Összeborultak, csókot adtak, és kaptak. Forrt már a vér bennük. Nem nyújtották tovább. Átnyújtották egymásnak a forró falatkát. Benne volt a csomagban, hogy még találkoznak, tudásukat összemérik, és együtt használják.

Csak a díjosztáskor tudta meg Kálmán, hogy első helyezést nyert az ifjúsági tudományos körök versenyén. Annyiszor hallotta a nevét, hogy főnökei, kollégái megjegyezték. Egy kutyás nő is volt a résztvevők között. Ő szólította meg.

— Jól érezhetnénk magukat, ha egy kicsit összemelegednénk. A verseny előtt igencsak jó előkészítő volna.

A lényegesebb természetesen az volt, hogy tanárok, tudósok ismertették kutatásaik eredményeit. Kálmánt meghívták, hogy dolgozzon velük. Sokáig kutatott, aztán abbahagyta: híre elszállt a Központi Bizottságig, és főtitkárrá választották egy gyenge tartományban. Gondja akadt bőven, de mindent megoldott.

Elnök elvtársnak eszébe jutott, nagy szükség volna egy jól képzett tanügyminiszterre, s úgy látta, hogy legjobban tudós Kálmán felelne meg. Meggyőződésük volt, hogy ő lesz a legjobb miniszter.

Virágot főtitkárnőnek maga mellé vette. Őt is rendre tanította, aki cserébe vigyázott rá, ahogy anyjától tanulta, és nagyon szerette. Végezték a munkájukat, s nagyon elfáradtak bele. Pihenés következet. Elhagyták a fővárost, régi, szeretett vidékükre utaztak. Pétert keresték fel legelőbb, aki régi betegségével küszködött. Tudott mindent Kálmánról, s felhívta a figyelmét.

— Tiszta legyen minden tetted, ne add el magad apró bankókért!

Saját pénzét a bankban őrizte. Nem hagyta elveszni a legkisebb értéket sem.

— Épül az ország, látod-e, Péter? Az iskolákban tanulnak, és rend lesz, míg én lehetek a miniszter.

Péter hitte, amit mond, ő meg Virágban bízott. Nemcsak a szerelemben volt kitűnő, munkáját is úgy végezte.

— Most már nem megyek innen el — mondta meggyőződéssel —, míg el nem beszélgetek az otthoniakkal. Meg kell köszönnöm nekik, hogy segítettek kimászni a gödörből. Az ő támogatásaik vitték sikerre a törekvéseimet. Az országos versenyen nyert első díj, a kulturális miniszterség, hogy első titkára lehetek egy tartománynak, minden mozzanatában jelen vannak.

Ez az élete a miniszter úrnak. Nem tudta még akkor, hogy fölötte hideg szelek fújnak.

Visszarendelték a szabadságából, s ő megérezte, hogy az nem jót jelent. De mentek, mentek, s újra visszaértek a tüzes katlanba. Elnök elvtársnak eszébe jutott, hogy amit fogadott, most már végre kell hajtania. Éjszakára magához rendelte Kálmánt. A tüzes kazán készen várta, s a pribékek hirtelen bevetették a lángok közé. Elégett testéből az Elnök annyit kivett, amivel a népünnepélyen megjelenhetett. A fekete éjszaka nem akart múlni, de az Elnök jól aludt. A gyülekező nép hangos ricsaja ébresztette, s fekete eleganciában ment ki az erkélyre. Az ő stílusában hörögve hirdette.

— Ezt az ünnepet a miniszter emlékére rendeztük.

Felmutatta tenyerét, s a nép felhördült. A fekete foltot ott látta a tenyerén.

Nemcsak ajnározta magát, másokat is megfigyelt. Ha valamelyiket veszélyesnek tartotta, működött a boszorkánykonyha, és a gyanúsítottnak nyoma veszett.

Néhány nap múlva a temetőben látták. Keresett egy sírhalmot. Nem találta.

----------

A fekete fejkendő bánata

Anyám a kibuggyanó

rügy, korán hajt

friss levelet,

bimbójából virág

nyílik, szépsége

a termő fájdalomból

él, az anyaföld

ápolja, a nyári nap

delének nyugalmával

folytatja, a szorgos

munka verítéke hull

kapájára, borong mint

az idő, ha esni készül

az eső, derű mosolyog

ráncos arcán, s boldog

minden napja...őst

köszöntöm:a fekete

fejkendő súlyos

bánatát.

Jelige: JÉGMADÁR

Hittel és reménnyel.

1951.

A védőnő segítségével Kamillát mentővel vitték a Nagykanizsára kórházba.  Édesanyja csak úgy volt hajlandó elkísérni a kicsit, ha garantálják, hogy őt vissza is hozza a mentő. A védőnő ígéretet tett, hogy együtt haza fognak jönni. Lehetőségként persze is felmerült, ha útközben meghal a baba, akkor visszafordulnak. Talán a kenyerek melege segíti, hogy kibírja a hosszú utat. A mentőbe már Kamillát két kenyér közé a vakarcsra kötött párnával helyezték el. A mentősök is tekergették a fejüket, de nem volt mit tenni, el kellett indulni.

 Kamilla a mentőben békésen aludt. Már megtették Nagykanizsa felé az út felét, amikor az édesanyja benézett a szemfedő alá.

• -  Meghalt!  Álljanak meg! Nem is szuszog! Visszafordulhatunk!- kiabálta.
• -  Had nézem!- riadt fel a védőnő. –  Piros nem halt meg, csak ha fehér!  Úristen most meg majdnem megsütöttük!  Sok a két kenyér .Elkezdte rázogatni a kislányt.

Egy két pillanat múlva Kamilla éktelen ordításba kezdett. Élt.  A kenyerek melege volt sok, azok pilleszteték el. Az egyik kenyeret félretették, és folytatták az útjukat. Kamilla végig sírt. Nem tudták megvigasztalni.   Senkit nem is zavart a sírás, biztosak voltak, hogy célba érnek.

A kórházba már a védőnő vitte be Kamillát. Az osztályos orvos nem akar hinni a szemének. Kenyérvakarcson bőgő apróságot látva, szinte megszólalni is alig tudott.

• - Mindent előkészítettünk. Életképes?- kérdezte a védőnőt.
• - A tüdeje jó, azt bebizonyította, a körmei hosszúak, szerintem életképes.

Az orvos gyorsan megvizsgálta. Súly: 920 gramm, hat és fél hónapos koraszülött. Inkubátorba  meleg  vatták közé tették. A Kamilla édesanyja aláírta a papírokat, a további orvosi beavatkozásokba  beleegyezik.

• Dr. Úr! A kislány hátán van egy anyajegy, arról fel fogom ismerni. - jegyezte meg az orvosnak.
• - Rendben! 

Elköszöntek és otthagyták Kamillát.  Siettek haza, a mentőautó sem késlekedhetett. Kamilla az ötödik lány a családba, az Úr adta az Úr elveheti.

A védőnő, igazi mostohaanyaként állandóan szemmel tartotta a kicsi állapotát. Időközben orvos is került a faluba, már ketten tudtak utána nézni a változásoknak. Hónapok múlva a védőnő hozta az üzenetet.

• -Sajnálom, kivették az inkubátor alól a kicsit, meghalt. Azonosítani kell, és intézkedni a temetésről. - monda szomorúan.
• -Nem lehet eltemetni, ha én nem megyek el?  Azt mondta az plébános, hogy el van az látva mindennel. Honnét vegyem rá a pénzt, hogy hazahozassam?
• - Dr. Úrral meg fogjuk oldani. Magának el kell mennie, azonosítás nélkül, nem fogják eltemetni! El kell menni!
• - Mikor kell mennem?
• - A legközelebbi vonattal. Vigyázunk  itthon a többiekre. A pénz hozom. Készülődjön!

Kamilla édesanyja vonatra ült. Nem vett fel fekete ruhát, minek, hisz azt sem tudta, mitévő legyen. Haza nem hozatja a gyerekét, abban az egyben biztos volt. Szegényke úgyis mindegy, hol fogja örök álmát aludni.

 A kórházban egy másik orvos fogadta nem az, akinél hagyták a kislányt. Nem törődött a személlyel, csak egy motoszkált a fejében. Azonosítani kell! Ott a fekete szeder a nyakán! Nem lesz nehéz.

Az orvos bevitte egy szobába.

• Tessék megnézni, aztán megbeszéljük a teendőket.

  Apró kislány, fehér lepedővel letakarva egy kicsinyke ágyban, békés volt az arca, mintha csak aludt volna.

• - Dr. Úr! Megnézhetném a hátán a nyakát?- az én gyerekemnek ott van egy anyajegy, arról biztosan felismerem.
• - Annak nagyon örülök, csak tessék! - megfordította a csecsemőt az orvos. Semmi nem volt a nyakán, nemhogy anyajegy.
• - Dr. Úr ez nem az én gyerekem! Van még másik is, aki meghalt?
• - Igen, de az fiú.
  • - Akkor az enyém él!
  •  Az orvos nem akart hinni az édesanyának, de az ragaszkodott, hogy nézzenek be az élők közé.  Az átvevő orvos meglepetésében biztosan elfelejtette beírni az anyajegyet. 

Az apróságok pólyában sorakoztak a csecsemőosztály babaőrzőjében.  Egy kicsi babának nem volt karszalag a kezén, úgy nézett ki, mint akit felfújtak. Ujjai bedagadva, a szeme is alig látszott. Félelmetes képet mutatott. Amikor hozzáértek, sírni kezdett.

• - Ő az, megismerem a sírásáról. Kérem, fordítsa meg a hasára! Ő lesz az én gyerekem, ha van anyajegye.
• - Ez a kisbaba, már hónapok óta nálunk van. Koraszülött, most ízületi gyulladása van. Nem biztos, hogy életben marad!

Az orvos lehúzta a kis inget és ott volt láthatóan a dagadt nyakcsigolya felett a fekete szeder formájú ismertető jegy.    A kórházba érkezéskor, hiába mondta meg Kamilla édesanyja nem jegyezték fel.  Akkor senkinek sem volt fontos.

Az orvos most felírta a papírjára a kislány ismertetőjele: Anyajegy, fekete szeder

Kamilla édesanyja megkönnyebbülve hagyta el a kórházat. A gyermeke él, azonosítást megtörtént, ezen túl már össze sem fogják keverni.

 Hetek múlva a védőnő hozta híreket. Meggyógyult a kislány. Sokat esett vissza a súlya, még nem hozható haza. Most Ő fog elmenni, meglátogatni. Kamilla édesanyja megnyugodott, megint lesz egy kis haladék.

Majdnem egy éves Kamilla, még mindig kórházban. Lassan nőtt, mintha nem akart volna használni neki az étel.

Közeledett a születésnapja, amikor hírt kaptak, hogy az anyajegyével van gond a kislánynak. Meg kell műteni, ahhoz pedig beleegyezés kell. Kamilla édesanyja újra vonatra ült. Megmutatták a kislányt. Nem sokat iperedett. Lázas volt.  Édesanyja aláírta a papírokat.

• - Az anyajegy eltávolítása nem szokott jót jelenteni. Készüljenek fel mindenre.
• - Dr. Úr!- mi fel vagyunk készülve, mióta csak a világra jött ez a kislány. Kérem, legyen, szíves továbbra is értesítse a védőnőt.
• - Rendben.

A vonat lassan döcögött hazafelé. Megint egy kis haladék. Vajon most mi lesz a sorsa a kislánynak?

 Az új év, új reményeket hozott.

• - Túl van a műtéten. Kezd hízni. - mondta boldogan a védőnő.
• - Látom, maga nagyon örül neki, úgy ragaszkodik, ehhez a gyerekhez mintha a mostohaanyja lenne.
• - Talán igaza is van, nekem még nincs gyermekem, de ez a kicsi igen csak szívemhez nőt.
• - Ezt látja, maga tudja! Én is örülök, ha jó híreket hoz. Ennek a kislánynak jó védőszentje van az már biztos!
• - Igen, vigyáznak rá!

Pár hét múlva szomorúan jött a „mostoha.”

• - Itt a pénz!- tessék megint elmenni a kórházba. Meghalt a kislánya!
• - Meghalt? Hiszem, ha látom! Jól van, maga vigyáz a gyerekekre én meg megyek. Ha akarja, haza hozatja, most mondja meg, mert én ott temetettem el, az már biztos. Megbeszéltük az urammal.
• -Tudom.

Egész éjjel nem tudtak Kamilla szülei aludni. Nem éreztek gyászt a szívükbe.  Nem az első eset, hogy a kislány haláláról kapnak értesítést. Kamilla édesanyja a reggeli vonattal elutazott. Az állomásról most nehezebben ért be a kórházba. Nem akart szembesülni a halállal. Megint a hideg szobába kell bemenni, a fehér lepedőkkel takart kiságyhoz.  Nem!

- Először az élők között szeretne körülnézni!

Az orvos csodálkozott a dolgon, de ő nem hagyta magát.

    –   Nem hisz nekem?  A nyakát szeretném látni annak a babának, akire azt mondták, hogy meghalt. Hozzák ide az ablakhoz. Nem megyek be! Ha műtét után rajt van a heg, az enyém, ha nincs, megint tévedtek!- jelentette ki határozottan.

Nem volt mit tenni, az orvos egyedül nézte meg a baba nyakát. Nem volt rajt semmi jel. Kijött, s csak annyit mondott.

     –Menjünk és keresse meg a magáét!

• Tudtam, éreztem! 

Azzal sarkon fordult, s egyenesen a gyerekosztály felé indult. Egy nővér éppen etette a kislányát. Még mindig nem sokat nőtt, de élt. Az orvos azonban közölte, már nem sokáig tarthatják itt, de még haza sem adható. El kell vinni egy intézetbe, ahol állandó orvosi felügyelet alatt lesz, még nem éri a 3 kg-ot. Kamilla édesanyja abba belegyezett. Aláírta papírokat.

    -  Kérem, csak akkor hívjanak, ha hazavihetem. Semmi mást nem fogadok el. Ha a műtétet is kibírta, vele van az Jóisten!

 Megint egyedül mehet haza, Kamillát, sorsát tényleg a Jóistenre bízta. Kiszolgáltatta a plébánossal az utolsó kenetet, ami a kislánya lelki megerősítését szolgálta.   Akkor igazából nem is sejtette, hogy ezzel a cselekedetével, mennyi reményt adott az élethez, hiszen ez a szentség a súlyos betegnek a gyógyulás lehetőségét, a reményt, vigaszt hozza, nem a véget, a halált. Ez az élet szentsége.

Az őrangyal.

Kamilla születése óta a második húsvétra készülődött a család.  A húsvéti ünnepek előtt pár nappal, távíratot kapott Kamilla édesanyja, hogy mehet a kislányáért. Haza lehet hozni.

Kamilla édesanyja fogta pólyát és elindult a kislányáért.  Látta már egypárszor, de mi a biztosítéka, hogy az Ő gyerekét kapja a kezébe. Azonosítás után bekötötték a pólyába.  Kamilla egész úton csendben volt, hazafelé vitték. Békésen csendben utaztak Nagykanizsától Salomvárig.

A védőnő örömére, életben maradt.  Kamilla édesanyja azért nem örül annyira, igen szigorú orvosi ellenőrzéseket írtak elő.  Nagykanizsán volt Egészségház, ahova tartoztak. A többi gyerek elől kellett a pénz elvenni az utazásokhoz.  A körzeti orvos megnyugtatta, hogy segít, már az Ő felelőssége is az ellátás. Jobban oda kell figyelni rá, mint a másik 4 gyermekére.

Húsvéti körmenetre indult a család.  Kamilla elaludt, édesanyja feltette a vetett kettes ágyra, ott biztosan nem fogok megfázni, meg nagy is az ágy, le sem tud esni.

Kamilla nővére körmenet vége felé kilépett a sorból, senkinek sem szól, haza szaladt, megnézni nem  ébredt-e fel a kistestvére, mert akkor megint veszettől üvölt, s nagyon nehéz megvigasztalni. Ahogy belépett a szobába, a pólyát üresen találta. Gyorsan keresni kezdte.  Nem volt sehol, a földön, az ágy alatt sem találta. Hol lehet? Hirtelen a dunnákat kezdte lefordítani az ágyról.  Elégé kéken lelt rá. Ijedtében lábamnál fogva lóbálva kiszaladt vele az udvarra.  Kétségbeesve, kiabálva várta a hazafelé térő szülőket és testvéreit.

- Jaj-, jaj, nagy a baj! Siessen édesanyám! Kamilla kimászott a pólyából! Megtaláltam, de már olyan kék, hogy biztosan meghalt!

-  Mit mondasz?- meghalt! Az nem lehet, élt, amikor itthon hagytuk. Nem halt az meg, nem látod!

 Anna ijedtében észre sem vette, hogy a kishúga rugdalózik a kezében, a következő pillanatba már visító bömbölés hallatszott. Magához ölelte és csókolgatni kezdete.

- Nem lehet a pólyába sem egyedül hagyni.- mondta az édesanya.

Bizony keserves lett volna a húsvét, ha tényleg megfullad Kamilla a dunnák között.

Az anya és a kislány között ott lebegett egy láthatatlan szakadék.  Az édesanyja a tévedések miatt, nem volt abba biztos, hogy a sajátját gyerekét kapta a kezébe. Kételkedett. Mi van, ha  nem Őt hozta haza a kórházból? Kamilla annyira más volt, mindig történt vele valami szokatlan és megfoghatatlan.  Természete, is eltért a testvéreitől. Hatalmas teher volt, a sok betegségével és az állandó maradatlanságával. Soha nem merték egyedül hagyni.  Kamillát édesanyja inkább magával vitte, ha lehetett, mert az volt számára a legjobb megoldás.

 Kamilla meg mindig örült, ha édesanyjával kettesben volt. Szerette volna vele éreztetni, hogy szereti, akár a testvérei.

Boldog volt, ha elmehetett nagyszülei sírjához. Az ősei, azon kívül igazán nem üzentetek neki semmit, mind azt, amit a fejfákon olvasott. Név és a dátumok. Édesanyja sem sokat mesélt róluk. Betegek voltak, meghaltak. Apró gyermeksírok között, egy hatalmas fenyő alatt aludták örök álmukat, kivételt csak nagyanyja nyughelye jelentett, Ő szemben pihent gyermekei sírjával. Vigyázott rájuk a temető csendjében.

Segítette a füvet kigyomlálni a sírokból, a virágültetést már soha nem várta meg. Irány a templom. A csend az áhítat mellett, legjobban egy festmény ejtette mindig rabul. Nézte a kopott keretekbe zárt angyalt, ahogy egy rozoga hídon vezet egy kisfiút és egy kislányt. Kitudja mióta lógott a festmény a templom falán, ki volt az, aki az angyalt kékesfehér, felhőszínű ruhába öltözve örökítette meg.   Csak egy írás árulkodott az adományozójáról a kép bal alsó sarkában. Sajnálta kicsiket, bár tudta, hogy őrzőangyaluk segítségével át fognak érni a túlsó partra.

Az idő múlását sem vette észre, ha imádkozás közben rápillanthatott a festményre.   Most is csak az édesanyja szava figyelmeztette.

• Gyere kislányom, még le fogjuk késni a vonatot. Megvár téged legközelebb is az a szentkép.

        - Tudom!Édesanyám ugye nekem is van egy őrangyalom?

  -  Mindenkinek van, csak észre kell vennünk!

-  Én észrevettem, néha beszélgetni is szoktam vele, főleg ha bajban vagyok.

-  Igen és hol? - kérdezte az édesanyja – éjszaka vagy az esti ima után?

- Akkor is, de legtöbbször odahaza a templomba, meg itt is

  - Tudod kislányom talán azért beszélgetett veled itt is, mert édesapáddal nekünk, itt kötötte össze a kezünket a plébános Úr.

• - Az őrangyal a kék ruhájában már akkor is itt volt?
• - Nem tudom, nekem, akkor nem az volt a fontos. Az egy jelkép. Az élet tele van rozoga hidakkal, már majdnem leszakad alattunk, amikor az őrangyalunk átsegít. Erről szól a szentkép.
• -  Most már értem, mit jelent!   Az őrangyal volt velem, amikor megszülettem, meg az óta is, sokszor tartja felettem a kezét és segít.
• - Igen! Segíteni is fog majd meglátod! Néha egy érintéssel, néha egy váratlan cselekedetben. Mindig veled lesz, ha te is szeretnéd.
• - Az jó, csak sokáig, nagyon sokáig maradjon velem, meg itt bent a szívemben.

  Kamilla gyorsan leszalad a templomhoz vezetőlépcsőn, még egyszer visszanézetett a toronyra, ami fakó lemezborításával, tetején a keresztel mutatott az Úr felé. Mélyet szippantott a levegőbe és megjegyezte.

 - Velem van az őrangyalom!

        Pár hónappal később apró kis koszorút tettek elsőáldozáskor a fejére.  Biztos volt abban, hogy aznap mindent látott az őrangyala.

Közös fotó után sírva ment haza, mert nagyanyja elszomorította, az új gumicsizmáját szeme láttára egy foltosra cserélte ki. Soha nem tudta igazából megbocsátani . Kamilla szemében soha nem volt egy igazi nagymama , hiába mondták el sokszor, hogy a  világra segítette. Úgy nőttek fel, hogy nagyanyjuk nem csak unokáit, de még Kamilla édesapját is kitagadtatta családból, azért mert hittek Istenben.

Örült, mikor a bérmálás szentségében részesültek a testvérével együtt.  Ekkor kapott egy igazi keresztanyát. Az őrangyal vele volt, ott lebegett mellette, kitárt karjával vigyázta lépteit.

A híd, amin gyermekként járt, itt-ott rozoga volt. Tátongott alatta.

 A nyár velejárója volt a mezítlábas gyereksereg.  Vidáman felügyelték a rájuk bízott állatokat. Minden fát, bokrot ismertek. Salomváron a Both-malomnál az örvény, majdnem magába szippantotta. Mindenki elszaladt egy bolondfiú elől, de őt utol érte, beledobta a folyóba. Az őrangyal kisegítette a partra.

 Ősszel egy felelőtlen ember motorjával repítette a járdáról a levegőbe.   Cserbenhagyta, ott feküdt a földön egy nagy sötét gödörben. VIII. osztályos fiú, aki szemtanúja volt a gázolásnak, szedte fel és vitte el az édesanyjához. Sárosan, véres még az édesanyja sem ismerte meg.  Sokszor volt beteg, a kórház hideg fehér fala között egyedül töltött félelmetes napokat. Magányosnak és szerencsétlennek érezte magát, pedig ott voltak a testvérei. Úgy érezte csak az őrangyala az, aki segíti. Bízott benne. Lehunyta a szemét, s előtte látta a bárányfelhő színű ruhájában.

   Mindig jólesett Salomváron a templom csendje.  Az ajtó nyitva állt, az iskolából hazafelé is beszaladhatott. Bocsánatot kérhetett, ha megbántotta testvéreit vagy a szüleit.

  Örömöt akart szerezni az édesanyjának, levette a falról a szentképet, ami aranyló betűivel hirdette. A CSILLAGOKBAN VAN MEGÍRVA, a Hit, a REMÉNY és a SZERETET GYAKORLATA. Engedély nélkül kijavította a megkopott virágokat.  Édesanyja egyáltalán nem dicsérte meg az igyekezetét, szerinte az úgy volt jó, ahogy Ő is az édesanyjától kapta, már akkor is kopott volt a varrás.  Ki nem bontotta, de megtiltotta, hogy még egyszer is hozzányúljon. Kamilla hit a szavak erejében.  Remélte, hogy így egyszer majd ő fogja örökölni a képet és őrizheti tovább.

Sokszor vette kezében a családi bibliát.  Szerette olvasni. Csodás színes intarziák emelkedtek ki a fejeztek kezdetén. A lapok között megbújó képek varázslatos világba repítették. Hit a szavak erejében, a szüleiben, amit a hitükről meséltek.  Édesapja büszkén vállalta, hogy Isten volt, van és lesz is! Nekik is ezt tanította, meg azt, hogy a Jóistenben mindig megbízhatnak.

A szeretet erejével

1957.

Salomvár sok házában mindennapos vendég volt a szegénység. A nélkülözések, a sokgyermekes családokat sújtotta legjobban.  A gyermekek egymás ruháját, cipőjét viselték. A folt nem volt szégyen csak a kosz.  A nélkülözések miatt Kamilla nővére Magdolna tizenévesen ragadott tollat. Írt a Vöröskeresztes Szervezetnek. Segítséget kért, mert a falu vezetőitől nem kaptak semmit. Éhezni nem éheztek, de jól jött volna egy kis pótlás.    Pár hónap és itt a karácsony. A fa alá valamit mégis csak hozzon a Kisjézus. A szeretet nagyúr, de a kistestvérei szemébe még nagyobb, az ajándék öröme.

 Pár nappal karácsony előtt Dániából meg is érkeztek a csomagok.  Kamilla édesapjának a testvére hozta a vasútról a postára és értesítette a faluvezetőjét.

Az első órák kétségek között teltek el. Nincs pénz, amin a csomagokat leválthatják.

 Magdolna sírva fakadt, hogy akkor minden igyekezete hiába volt, a nagybátyáik biztosan el fogják vinni, nem hagyják, hogy visszaküldjék a csomagokat Dániába.

Édesapjuk kétségbe esetten nézte gyerekeit. Valamit ki kell találni!  Pénz kevés! Előtte áll három várakozó tekintetű lány, a legkisebbek, a fiúk még két évesek sincsenek. Mi tévő legyen? 

-  Mit gondoltok gyerekek, együtt meg tudjuk spórolni?- kérdezte és beletúrt az ősz hajába.

- Igen! - hangzott a válasz.

     -  Jól van, akkor siessünk a postára, amilyen gyorsan csak tudunk. A csomagokat mi fogjuk elhozni! A tiétek! Nem engedem, hogy elvegyék tőletek! 

  Kerékpárra ült, Kamilla és a testvérei talicskával indultak, hogy hazahozzák az ajándékokat.   

 Odahaza nagy lelkesedéssel és tele kíváncsisággal kezdték bontani a csomagokat. Ahogy kinyíltak dobozok, tartalmuk miatt, édesapjuk látta, gyorsan ki kell találni valamit, nehogy lefoglalják a gyerekek elől a benne lévő élelmiszereket. Minden esély meg volt rá, mert már szervezkedtek, hogy elvegyék tőlük. Nem nézték jó szemmel a küldemény érkezését sem, hát még azt, hogy mégis csak le tudták váltani.

• - Hozzatok ásót meg kapákat!  Gödröt kell ásni az udvarba!  Te válogasd és rakd félre, amit csak lehet, a többit elássuk!- mondta a feleségének.

   Kamilla meg a testvérei a kezünkkel is segítettük mélyíteni a gödröt, hogy minél több minden beleférjen.

-    Erről nagyon mélyen hallgatni kell! Aki elárulja, az a családot árulja el! Nem lesz só, cukor, liszt, ruha, az is lehet éhezni és fázni fogtok a télen! - figyelmeztette a gyerekeket.

 A gödör elkészült, gyorsan belekerültek az élelmiszerek. A tetejére deszkát fektetett az édesapjuk és a kiásott földdel befedte. Kamilláék meg ugráltak rajta, hogy ne lehessen észrevenni, az egy új földkupac. A szilvás kertben mindig volt fenyőfa.  Kamilla édesapja kivágta, beletette a talpba és beállította konyhába. Elétette a padot, amin öt gyermeke kényelmesen elfért.  A pad elkezdett megtelni ruhákkal és a maradék élelmiszerekkel.   A szülők megmutatták kié mi lesz. Az elásott dolgok helyébe, a dobozokba szalmát hozott be az édesanyjuk, úgysem tudták, mivel voltak bélelve a csomagok, amikor leváltották, csak a darabszámot tartották nyilván a hivatalba.

 Kamillának egy nagyon szép kék virágmintás egész ruha jutott.  Látta, hogy nagy lesz, de majd csak bele fog nőni, úgysem lehet azt tavaszig felvenni.

  Kamilla édesapjának testvérei közelíttek a házuk felé. Ez már nem jelentett jót, tudták a gyerekek, meg a szüleik is.

-          Menjetek ki játszani, oda ahol a gödör van! Bármi is történik idebent, ti be ne gyertek! – parancsolta.

 Nem is mertek volna bemenni a házba, de a nyitott ajtón keresztül látták, hogy mi történik.  A nagybácsik válogatták a kirakott küldeményeket. Kevésnek találták.

-  Hol van a többi, hova tettétek! – szinte egyszerre kiabálták.

-  Sajnálom, hogy csak ennyi, amit itt láttok, a csomagok ki voltak bélelve! Tetszik, vagy nem, én nem tehetek róla, hogy nem küldtek többet.

 A postás nagybácsi, hitte is meg nem is, hisz ő rakta fel a vonatból a szamaras szekérre, amivel Zalacsébről Salomvárra szállította.  A csomagok számában nem volt hiány.  Szerencsére nem álltak neki a keresésnek, csak válogatásnak, azt azonban fájó szívvel kellett az udvarról végignézni.

Öten csokoládés szájjal, maszatosan játszottak.  Kamilla a padra kiterített kék virágmintás ruháról nem vettem le a szemét. Majdnem elkiáltotta magát, amikor látta, hogy az egyik nagybácsi felveszi a padról, nézegeti és a többi lefoglalt holmi közé dobja.

-          Nesze neked karácsony!- még, hogy húsvétra bele fogok nőni!- sóhajtotta.

Sírva játszott tovább, de nem csak ő, hanem a testvérei is.   Jól tudták a szüleik, hogy nem fog minden ottmaradni a padon, ami csak lehet, az a törvény nevében el fogják vinni most, és még vissza is fognak jönni, édesapjuk szerint „szaglászni”.

 A nagybácsik méltatlankodva karjukon a ruhákkal elmentek.  Kamilláék még egy jó darabig kint maradtak az udvaron, nehogy feltűnő legyen a nagy és vidám játék. Édesapjuk hívó szavára indultak be, szomorúan nézték a maradék holmit.

- Nincs semmi baj, - vigasztalni próbálta a kicsiket - tudjátok, ami a legfontosabb  azt megmentettük. A gödör úgy marad, ahogy van. Édesanyátokkal tudni fogjuk, hogy mit és mikor szedünk ki belőle.

Mire a legidősebb testvérük a munkából hazaért, csak az apasztott csomagokat találta, meg a szomorú tekinteteket.

-           Nem baj!- majd kérünk újra, ha kell, soha ne sírjatok! A Jóisten mindent látott.

Most az egyszer nem várták meg az angyalok érkezését.  Mindenki elvehette a padról a maradék ajándékát, azzal a feltétellel, hogy karácsonykor vissza fogják tenni a fa alá. Kamilla maga előtt látta nővére piros szandálja mellett a kék virágmintás ruhát.  Álmában elképzelte milyen is lett volna, ha felveheti és megmutathatja az őrangyalának a templomba. Fájt a szíve, úgy érezte megint neki jutott a legtöbb bánat.

 Ez a karácsony fájdalmas emlékként maradt meg.  Kamilla többször álmodott a kék virágmintás ruháról, meg nővére piros szandáljáról, amit a nagybácsik ott hagytak a pad alatt. Emlékezett a hatalmas vöröskeresztekre, mintha  felette is az őrangyal keze lett volna, s az egész családot segítette. A gödör, a titkát megőrizte, tavasz lett mire kiürült, soha nem temették be teljesen, meg tanulták mi az, hogy egymásért  hallgatni kell.

 A nagybácsi lánya húsvétkor a kék virágmintás ruhát viselte. Nem volt neki nagy.   Kamilla szíve belesajdult, amikor meglátta. Mondani nem mert neki semmit, csak arra gondolt, hogy a nővérének biztosan igaza van, a Jóisten látta, ami karácsony előtt történt. Unokanővére meg biztosan semmiről sem tud, mert akkor  nem jön el ebben a ruhában a templomba.

 Pár évvel később a nagybácsi lánya meghalt.   A koporsóba menyasszonynak öltöztették fel, koszorúslányokkal meg vőfélyekkel kísérték ki a temetőbe.

 Büntetés azért a sok mindenért, amit a szegény családok ellen elkövettek? Azok ellen, akik hittek Istenbe ? Megfejthetetlen volt Kamilla számára. Abban azonban biztos volt, a kék virágmintás ruha, nem egy fiatal életet ért. Bánta is, hogy sajnálta  unokatestvérétől a kék virágmintás ruhát.

 Hol van az igazság?  A nagy bácsiék tényleg soha nem hittek Istenben? Hol volt az őrangyal? Vajon a lányuk hitt-e benne, vagy neki nem is volt egyáltalán őrangyala?  

 Kamilla kérdéseire újra a templom csendje adott választ. Szerinte a nagybácsi lánya alatt nem szakadt le a híd, csak egy angyallal a szeretet erejével másik láthatatlan partra ért át.

  A Tibeti varázs.

Andrea régóta látta Ferencen, hogy valami megváltozott körülötte. Szótlan és hallgatag lett. Fején egyre többször volt a fülhallgatója. Azt tudta, hogy szereti a zenét, de nem minden szabad percét szokta lekötni a zene hallgatása.  Búskomor kinézete egyre aggasztotta. Ki kell venni ebből az állapotból addig, még mélyebbre nem zuhan, mert jönni fog a depresszió. Sokat hallott már a betegségről, sajnálta volna, ha Ferenc is belesik a kegyetlen csapdába. Talán hallgat rá.  Két hete hazafelé egy hirdetőtáblán mosolygó nő nézett vele szembe. Kezében egy apró kis bot szerűség és egy réztálnak tűnő valami.

Munka után sietve kereste meg a hirdetést. Megtalálta.  Telefonszám és bejelentkezés. Gyorsan leírta a számot és sietett Ferenchez.

Tibeti hangtál terápia csütörtök délután ½ 5. a Művelődési Házban. Terápia, hangok, zene, ellazulás.

Ki tudja, mit takar? El kellene hívni Ferencet. Fiatal ahhoz, hogy magába zuhanjon.  Vele biztosan elmegy.  

 A fülhallgató még mindig Ferenc fülében, a zsinórok méltóságteljesen landoltak a zakó zsebében rejlő telefonhoz.

-        -  Elég! Ferenc figyelj rám, találtam valami irtó érdekes és kitűnő dolgot. Meglátod élvezni, fogod. Csütörtökön elmegyünk, és meghallgatjuk, mit üzennek a hangtálak. - kiabálta, hogy Ferenc  a zenén át is meghallja.

- Micsoda? Kicsoda? Miről beszélsz, milyen tálakról, milyen szoborról? Én nem fogom a kövér hasát simogatni az biztos!

-      - Szamárság, nem a hasával kell foglalkoznod. Találtam egy új terápiát. Tibeti hangtálak segítenek a hangjukkal. Menjünk, nézzük meg. Egyetlen órácska, s mi lemegyünk alfába, aztán a többi a vezető dolga. Tudod mit, mind a ketten leírjuk, hogy közben mit éreztünk. Színes madarakat látunk, lila ködöket vagy sötét felhőket?

-          -- Verselünk, vagy énekelünk róla?- kérdezte Ferenc.

-          -- Magam sem tudom, majd meglátjuk.   Elmegyünk?

-           - Nekem mindegy, legfeljebb tudni fogom milyen egy Tibeti hangtál, meg a hegedű hangja közti különbség. Mehetünk.

 Csütörtökön Andrea összekészítette a napozószőnyegeket, felcsavarta és indult Ferencért.

Mind kettőjüket izgalommal töltötte el az érzés, hogy mit fog jelenteni ez a lelki kiruccanás. Andrea, szívesen fabrikált csakúgy magának a zene hatására  feltóduló szavak özönéből versikéket. Ferenc is el szokta mondani az élményeit. Neki sokszor egészen mást jelentettek a dallamok, mint a kritikusoknak.

 A Művelődési Házban a terem közepén barna földszínű terítőn várták őket a terápiás eszközök. Egy kisebb méretű cintányér, apró csengettyűk. Rúd alakú alkalmatosság, ami apró mintás selyemszövésű ruhával volt bevonva. Kisebb, nagyobb, alacsonyabb és mélyebb csillogó hangtálak.

Barna hajú, alacsony, közepes  testalkatú hölgy térdelt a szőnyeg szélén. Ugyan úgy mosolygott, mint a hirdető táblán. Szeméből mély szeretet áradt. Egyáltalán nem idegenként fogadta az érkezőket. Csendet szinte harapni lehetett. Mindenki kint hagyta a cipőjét az előtérben. A terembe mezítláb, vagy vékonyka zokniba léptek be, akár egy szentélybe. Leterítették a szőnyegüket. Fél szemmel figyelték a körülöttük lévőket.

Andrea az órájára nézet, majd Ferenc arcát kémlelte. Marad, vagy gyorsan a hóna alá vágja a szőnyegét és elmegy. Ferencnek keresett valamit a tekintete. A szobor? Az sehol nem volt. Nincs pocaksimogatás. Az jó, szóljanak a hangtálak.

-         -  Edina vagyok, én fogom vezetni a terápiát. Önök hunyják le a szemüket és engedjék el magukat, lazuljanak el, ahogy csak tudnak. Kicsinyke csengettyű háromszor szólal meg, ez fogja jelezni az terápia elejét és a végét. Hagyják, hogy tetőtől talpig át tudjon menni magukon a rezgés. Mélyek, magasak, csillogók, szelídek és förtelmesen hatalmasak. Attól se ijedjenek meg, ha valaki köhögni fog, vagy elkezdi verni a víz, ha zuhanni fog, ha lebegést érez vagy színes színképeket lát. Mindenkinél mást jelentenek a hangok. Senki nem fog lesni sehonnan, a földön, egy szőnyegen vannak. Ott is fognak felébredni, még azok is, aki elalszanak közben. Nincs semmi korlát, csak a saját testük szabja meg, hogy mit fognak érezni.

A csengettyű háromszor szólalt meg, lágyan és szelíden, mint a tavaszi zsongás.   Megállt az id. A percek múlását a hangtálak zengése váltotta fel, akár egy homokórában a homokszemek sejtelmes pergése.Letelt az egy óra.  Halkan  megszólalt  újra  a csengettyű.  Vége.

Mindenki mozdulatlan.

– Dörgöljék össze a tenyerüket, majd simítsák végig az arcukat. Egészségükre! - szólt alig a hallható hangon Edina.
A szőnyegen fekvők lassan mozdultak. Valaki köhögött, valaki még mindig aludt. Az arcokon nagy nyugalom látszott. A kíváncsi tekintetek most mosolygósak és frissek voltak. Csendesen szedelőzködni kezdtek. A szőnyegek összegömbölyödve landoltak a táskákba, vagy a hónak alá csapva meredeztek a föld felé.

Andrea Ferencet figyelte, aki még mindig törökülésben ült a szőnyegén. Nem mozdult, mintha odaszögezték volna a földhöz. Erre nem számított. Odalépett hozzá, hogy felsegítse.

-          - Gyere, mehetünk! - a kezét feléje nyújtotta.

-          - Tudod igen lassan értem fel az árok mélyéről, már a szélén ülök. Körülöttem kék és rózsaszín fények cikáztak, lassan tűntek el a fehér ködben. Egy pillant és mehetünk.

 Ferenc felállt, az arca kisimult a szeméből mély megnyugvás áradt.

-          - Köszönöm. Rebegte alig hallhatóan. Még egyszer eljövök, hogy tisztán halljak. Tudod Andrea a hangtálak zengése hol halkabban, hol hangosabban szálltak át a termen.  Olyan érzésem volt, hogy apró gyöngyök gurultak végig a parkettán. Suhantak akár a lágy szellő és a csendes eső. Szikrázott a napsugár. Pár pillanat múlva kitört a vihar, a szél kergetni kezdte a homokszemeket.  Egyre jobban és jobban süvöltött . Villámok csapkodtak szerte széjjel. Hatalmas mennydörgés hallatszott. Nyári zápor egyre sűrűbb és sűrűbb eső cseppjei verdeste a virágokat . Tarka pillangók menekültek a lombok alá.  Még egy nagy dörrenés, ami már csak távolról hallatszott és elállt az eső, lemosta a fojtogató port. Szivárvány fogta körbe a földet. Nyugalmat éreztem.

-            -  Örülök. Remélem nem bántad meg, hogy eljöttünk?

-         -   Nem! Szeretném hallani neked, mit üzentek a hangtálak.

-           - Rendben.

Egymás kezét fogva érkeztek haza, vacsora után Ferenc gyorsan elaludt. Andrea kezébe vette a tollát és az apró kis jegyzet füzetét. Lehunyta szemét és engedte, hogy átjárja újra a Tibeti varázs. Lassan írni kezdett

              Háromszor szólok, hunyd le a szemed.

Engedd, hogy hangommal felrázzam tested és lelkedet.

       Egy gong, aztán még egy, csend és egy dobbanás.

      Füledben máris hallod a kicsinyke tál szavát.

Simogat, ringat, hívogatva fölemel, a szeretet hangjával átölel.

           Szemed előtt cikáznak fényei, kékek, lilák, a rózsa színei.

A hang, testedben lassan fölfelé szökken, a szívedig ér és magasra emel.

        Repít, mint suhanó kék madár, föl az égre, a szellők nyomán.

Lágyan simítja arcodat, s csak hallod, és hallod, a csodás hangokat.

              A kis harang, első szerelem dalával ringat el.

         Egy csobbanó erdei patak, messzire hív és egyre csak csalogat.

 Ott vagy lent a tenger szélibe, egy pillanat, s elmerülsz a kéklő semmibe.

  Jön a vihar, hangja hatalmas, mennydörög, riadva rándul bele mindened.

Egy villanás, s újra a földet éred el, s egy lágy hang megint magához ölel.

                                   A csengettyű szólít, nyisd ki a szemed.

               Érzed, az égből gyógyítják, elfárad tested és lelkedet.

Ennyi. Letette a tollat.  Még egyszer elolvasta, s otthagyta az íróasztalon.   „ Hangtálak üzenete”

 Odabújt Ferenc mellé.  Gyógyulni vette Ferencet a terápiára,  s közben ráébredt, neki is jó volt, hogy egy  órára  a Tibeti varázs kizökkentette a  mókuskerékből. Jóleső érzés áradt szét a testében. A remény ott van , már tudta, hogy sikerülni fog és Ferenc nem fog belesni a depresszió sötét vermébe.

Jelige: CANDIDE

Ébredező

Még szunnyad  az acélban

az üllők mély pengése,

s a rozsdás valóságba eszmél fel a vas.

A feltöretlen tarlón

a holnapi kenyérről

álmodik éhesen a gyönyörű  tavasz.

Szeresd a Nőt

Szeresd a Nőt, de ne pusztán csak őt,

szeress mindent, mi mélyen benne bujkál.

Szeresd benne a múltad, a jövőd,

s a mát! Hisz az asztalon ott a dús tál,

nem éhezel és csókkal oltja szomjad.

Nélküle csak egy keringő bolond vagy!

Szeresd benne a játszó gyermeket,

ki biztonságra vágyik hős karodban,

ha nem vagy vele büszkén emleget

(szemében talán egy könnycsepp is ott van),

s este fázósan az öledbe lapul,

mint meghitt fészkében riadtan a nyúl.

Szeresd benne a szorgos leányt is

(fénylő homlokán a hajnal ránctalan),

amikor reggel ágyadba teát visz,

a tavasz pírja arcán, ha rajta van

rád ragaszt belőle sok-sok tarka színt.

Enyhíti szívedben, párnák közt a kínt!

Szeresd benne a szerető anyát,

gyermekeid gondos nevelője volt,

de mára már, mint igaz jóbarát,

ápolja lelküket, mint ruhát a folt,

s nővérként megérti sok ezer bajuk.

Hiába tágul a ruhán az a lyuk!

Szeresd benne a hű feleséget,

ki jóban, s rosszban is kitart teveled,

nélküle a mélység tüze éget,

elhamvadsz magadban, s azt soha ne feledd:

a társad nélkül semmit ér az élet.

Szeretni őt az egyetlen esélyed!

Szirmok közt

A rózsalugasban régi jó ismerős,

szirmokkal a vállán újra itt van az ősz.

Itt van, s meddig marad? Már előre félek

(mennyi sok szirmot kell söpörni a szélnek).

Lehulló szirmokat, hulló falevelet,

válláról az ősznek, ami földre pereg;

…válláról, vállamról válladra-hajadra.

A sziromhullásban, hogyha rád akadna,

hogyha megkeresne, s nékem megtalálna!

Holnap már késő lesz, jobb lenne talán ma.

Talán ma jobb lenne (úgy várni a telet),

szirmokba rejtőzni, míg jön a kikelet,

míg bimbót bont a rügy, addig várni, várni,

vagy elébe menni, történjen akármi,

bármi, ami fájó, bármi, ami éget,

együtt felfedezni egy forró emléket,

találni valamit, az se baj, ha kín vár,

míg a tavasz megjön, s ajkán csókkal kínál.

De, ha mégse jönne, én már azt se bánom.

Szirmok közt, karodban legyen szép az álmom!

Őszi képeslapok

Hajnal

A fák horizontján a hideg Hold henyél,

míg szemérmetlenül elszórják terhüket,

a homály ritkuló hajába kap a szél,

s borzasan ébrednek a nincstelen füvek.

Reggel

Széltépte plakátok tövében tétován,

híg sárban fetrengve ébredez a fény,

a torz valóság rám fröccsen még korán,

s foltos lesz rajtam az aznapi remény.

Délelőtt

Kelletlen nyújtózik a ködhatár felett

az álmos napfényben a csendes öntudat,

a járdán pórázon sétál a képzelet,

és szájkosár nélkül váratlan rám ugat.

Délután

Sápadtan aranyló ékszere az égnek

langyos gyöngyeivel mosdatja arcomat,

s távolból egy régi, elfelejtett ének

ereimbe újra meleg, friss vért folyat.

Este

Csillagok peremén dérlepte érzelem,

lángokból sző álmot a karcsú holdkaréj,

s kacagva gyújt rőzsét kihűlő szívemen,

így izzik hajnalig az őszi ordas éj.

Jelige: Nem vagyok

Hajnal

Magányos hegy tetején áll a szívem,

fel-feltekint az ég felé.

Kezét fogja a reményem,

nézi az éjjeli tűz pernyéjét.

Vöröslő lángjába lép a Hajnal,

és újra rajzolja a fakó világot,

ezernyi szín a kezében,

könnyed mozdulata feketén húz árnyékot.

Nézi őt a szívem,

ahogy állnak ketten a nap fényében.

Megszorítja kezét a reményem,

aki örök társa marad a hosszú-hosszú út emlékében.

Nem vagyok…

Nem vagyok se jó, se gonosz,

kettő közötti kicsi pont-

én az vagyok.

Merengő létemet majd elnyeli a tenger,

nincs földi otthonom,

ott járok, ahova követni senki nem mer.

Megyek hát keresztül-kasul a világon,

nézem árnyék-fényeit,

csodáló lelkem kitárom.

Járom a hegyet és a völgyet,

vizek hullámain

a szél velem együtt ébred.

Forrás vizével én is együtt szaladok,

kormos park gyerekzsivajában

a hintával magasra szállhatok.

Krétarajzot húzok az aszfaltra,

színes várból

üveggolyót gurítok a homokba.

Ha jön az eső, betérek a malomba,

nézem az őrlést,

hogy kerül a liszt fehér halomba.

Kelek a napfény szavára,

nyári dombon

rozmaringot gyűjtök a manók markába.

Megyek egyedül, sok valós álom között,

álomból kedves emlékké vált kincsek előtt.

Nézem a tájat, hogyan változik,

azt remélem, szívem megtanul tisztán érezni,

ha ébren álmodik.

Nem vagyok se jó, se gonosz,

kettő közötti kicsi pont-

én az vagyok.

Korom

Valahonnan zene szól,

mint törékeny,

halk esti csendben a szó.

Korom ül a tetőn, nézi a város fényeit,

fekete, apró porként

átkarolja térdeit.

Néha le-lehunyja szemét, ahogy dúdol,

szeretne szállni majd,

ha jön a szél újból.

Tudja, hogy nem marad itt örökre,

majd ő is elmegy a csillagokhoz,

ahogy a testvérei körülötte.

Ezért szeretne vinni sok emléket,

hogyha találkoznak,

újra mosolyogni lássa őket.

Valahonnan zene szól,

csendes nyugalommal, szabadon száll,

mint a koromfekete por.

Villamoson utazik…

Villamoson utazik a levél, nézi a várost,

integet a fáknak, talán a többiek is látják most.

A tetőről nézdegél, lógatja a lábát,

neveti az őszt, büszkén igazgatja arany ruháját.

Mellette ül a Szél, együtt jöttek,

ő is mosolyog, tudja, hogy együtt is mennek.

A kezét fogja, így sohasem fél,

már alkonyodik és földre hullik egy levél.

Tócsa

Illan az idő, tócsába nézek,

amikor az utcán tűnődve lépek.

Fejre állt háztetőn felhő ül,

de megrezzen a víz és megszédül.

Erre szállt a múlt lelke,

fáradtan kopogott be hozzám az este.

Velem jött azon a napon,

a tócsa szélén ülne talán még most is,

ha otthagyom.

Jelige: Körtánc

Jelige: Körtánc

Reggeltől

Pirkad,

fátylat játszik

arcomon a múlt,

sóhajommal táncol,

 lefoszlik majd rólam,

ha az ébredés mint esély,

egy új valóság hajnalába ránt.

Falakba karcolt emlékbe fogódzni

 már nem hagy a tisztára meszelt idő.

Fehér ruhát szőnek rám a fények, s

mintha szárnyam nyílna ki fölém,

az éjszaka peremére állok, nem

csendülnek madárharsonák,

hitem bomló szirmait

némán ölelve

nézlek.

Reggelig

Sűrű

éjbe merült

az utolsó álom,

lassan minden sötét.

Akár egy jövőtlen árnyék,

lehorgonyzott lelkemre hullva

magához húz a tegnapi lobogás, de

ahogy zsibbadó kézzel annyi éven át,

hiába markolnám a lepergett perceket.

Most úgy őriznek csillagporos glóriák,

nem találhat rám kóborló félelem.

Alszom már mélyen, mint az ág.

míg lombokon köd csorog,

nyár reménye fonja át. S

megérkezel, ha

pirkad.

Reggeltől reggelig

Pirkad, sűrű

fátylat játszik éjbe merült

arcomon a múlt, az utolsó álom

sóhajommal táncol. Lassan minden sötét

lefoszlik majd rólam, akár egy jövőtlen árnyék,

ha az ébredés mint esély, lehorgonyzott lelkemre hullva

egy új valóság hajnalába ránt. Magához húz a tegnapi lobogás, de

falakba karcolt emlékbe fogódzni, ahogy zsibbadó kézzel annyi éven át,

már nem hagy a tisztára meszelt idő, hiába markolnám a lepergett perceket.

Fehér ruhát szőnek rám a fények, s most úgy őriznek csillagporos glóriák,

mintha szárnyam nyílna ki fölém, nem találhat rám kóborló félelem.

Az éjszaka peremére állok, nem alszom már mélyen, mint az ág,

csendülnek madárharsonák, míg lombokon köd csorog,

hitem bomló szirmait nyár reménye fonja át, s

némán ölelve megérkezel. Ha

nézlek, pirkad.

Szerelem

Akár az alkony izzó vásznára

szóközökkel írt levél,

csendünk lobogó titok.

Mint megfejtetlen rajzok a falon,

szemeden néma kérdőjelek

a holnapok,

feltöretlen ajkam mögött

csak gyűlik a kódolt remény:

emberarccal született

válaszod vagyok.

Jelige: Mályva5

LILLA LEVELE

Gyöngyi az ablakból nézte az utcát. A kora esti órákban csak két autó haladt el házuk előtt, egy kutyáját sétáltató idősebb férfin kívül senkit sem látott. Férjét várta haza, aki Marcit látogatta meg a kórházban. A kisfiú már hetek óta távol volt otthonról, nem tudtak mindig együtt bemenni hozzá. A félelem, az aggódó szeretet, az álmatlanság, a mindig Marci körül csapongó gondolatok, egyre jobban gyengítették őket, pedig tudták, a neheze még hátra van. Az orvosok a bajt, a vérképződés rendellenességét már diagnosztizálták, de ettől többet egyelőre nem mondtak. Talán ma - reménykedett Gyöngyi -, végre valami jó hírrel érkezik haza Szabolcs. A piros Suzuki bekanyarodott az udvarba. A férfi lassan szállt ki az autóból, bizonytalan léptekkel indult el a ház felé. Nem tűnt vidámnak, inkább gondterheltnek. Felesége a nyitott ajtóban várta, a félelem és reménykedés különös keveréke kavargott benne. Már éppen kérdezni akart, amikor férje felemelte fáradt arcát, és ránézett. Szeme tele volt szomorúsággal. Szó nélkül ment el Gyöngyi mellett, táskáját leejtette az előszobában, majd a nappaliba ment, és lerogyott a fotelbe. Felesége némán követte, várta, hogy mondjon végre valamit.

• Marci örült nekem, aztán megint sírt, hogy haza akar jönni. Sikerült kicsit megvigasztalnom, és megígértem neki, hogyha a jövő héten még nem jöhet haza, akkor valamelyikünk ott marad vele a kórházban. Amikor eljöttem tőle, már egész vidám volt, sápadt kis arcával mosolygott rám. Aztán - sóhajtott nagyot Szabolcs -, aztán behívott Juhász doktornő, és azt mondta, hogy csak a csontvelő transzplantáció segíthet, ebben kellene gondolkodnunk, mert anélkül, anélkül … – nem tudta folytatni a mondatot.
• Anélkül mi lesz? Meghal? - suttogta kétségbeesetten Gyöngyi, és észre sem vette, hogy már mögötte áll lánya, aki sápadtan hallgatja őket.
• Nem! Az én kisöcsém nem halhat meg!  Tudom mi az a transzplantáció, majd én adok neki a csontvelőmből! Meg fogom menteni!
• Ez nem a te dolgod kislányom - ölelte magához anyja, és arcán a rémület újabb hulláma futott végig -, hidd el, meg fogjuk oldani, és nem lesz semmi baj. Nagyon szép tőled, hogy vállalkoznál rá, de még te is gyerek vagy, nem kockáztathatunk.
• Nem vagyok már gyerek!  Három hét múlva tizennyolc éves leszek, és én akarok adni magamból a testvéremnek. Olyan kicsi még, hogy majdnem az anyja is lehetnék. Sokszor neveztetek pótmamának, akkor ezt most nem tagadhatjátok meg tőlem!
• Nem, nem! Erről szó sem lehet! Hallani sem akarok róla! - kiáltozott hisztérikusan Gyöngyi.
• Hát, nem is tudom! - fontolt meg minden szót Szabolcs - Nyugodjatok meg, józannak kell maradnunk. A főorvos asszony holnap délután ügyeletes, vár bennünket. Addig mindent megbeszélhetünk. Ha testvérek adnak egymásnak csontvelőt, nagyobb az esély a gyógyulásra, és aki ad, nem vállal nagy kockázatot. Valószínű a csípőcsontból, egy speciális tű segítségével vesznek ki anyagot, de más megoldás is lehetséges. Nem értettem pontosan. Végül is mindegy, úgyis az orvosoknak kell dönteni, mert nincs garancia arra, hogy a testvér megfelelő donor lesz. Ha nem, akkor bővítik a kört, a szülőkre, rokonokra, de ma már akár a világ más táján élő idegenek között is találhatnak megfelelőt.  A beavatkozás előtt több vizsgálatot végeznek majd a donoron, legalábbis valami ilyesmit mondott a doktornő. Sajnos nem tudtam eléggé koncentrálni, annyira megdöbbentett. Gondolkodjunk mind a hárman, mert nincs sok időnk. Nagyszerű lány vagy Lilla!

Álmatlan éjszaka gyötörte a családot. Gyöngyit már-már az ájulás környékezte, annyira súlyosnak látta helyzetét. Imádta Marcit, mindent megtett volna érte, de mégis arra gondolt, hogy Lillát le kell beszélnie szándékáról. Nem tudta pontosan milyen vizsgálatokra lenne szükség, mit mivel hasonlítanának össze, mi az, aminek meg kell felelnie a csontvelő transzplantációhoz, csak veszélyt érzett, egy hálót, egy hurkot, amely egyre szorosabb lesz körülötte. Nem volt orvos ismerőse, nem voltak olyan könyvei, amelyekből tájékozódhatott volna, az internetben pedig nem bízott, mert az utóbbi hetekben, amikor Marci betegségének okait, gyógyulási esélyeit kutatta, egymással ellentétes véleményeket talált. Szenvedett, gyötrődött - és ahogy az elmúlt két évtizedben oly sokszor -,  újra felidézte azt a szombat délutánt, amely most is iszonyúan nehéz helyzet elé állította.

Fiatal házasok voltak, még egy év sem telt el az esküvő óta. Szerették egymást, mégis előfordultak kisebb zsörtölődések, amikor valamelyikük, leginkább Szabolcs, a régi barátokkal szervezett programot. Az ifjú férj nem akarta feladni a haveri társaságot, a sörözéseket, a focit, a horgászatot. Úgy gondolta, egy-egy szabad délután, vagy hétvége, nem árthat a kapcsolatnak. Gyöngyi bosszankodott, olykor féltékenykedett, ha egyedül maradt. Baráti társasága Dunaendrődön maradt, amikor Szabolcshoz költözött Budapestre, új munkahelyén még nem talált igazi barátnőt. Május utolsó hetében Gyöngyi szüleihez akart utazni, és remélte, hogy férje is vele tart. Szabolcsék labdarúgócsapatának pontosan azon a hétvégén, fontos mérkőzést kellett játszania, ezért kérte feleségét, halasszák el a látogatást. Gyöngyi feleslegesen megmakacsolta magát, ragaszkodott az utazáshoz. Indulatosan közölte férjével:  „…ha neked fontosabb a foci, mint én, akkor maradj! Majd elmegyek egyedül!” Választ sem várva haragosan becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját, és csomagolni kezdett. Szabolcs nem érezte úgy, hogy engednie kellene, ha menni akar, hát menjen - gondolta -, majd hétfőn szépen megbeszélnek mindent. Egyikük sem tudhatta, hogy hétfőn már nem ugyanaz az asszony tér vissza, mint aki elment.

Gyöngyi nagyon szerette Dunaendrődöt. Ott született, ott járta iskoláit, ezer emlék kötötte a városhoz. Szívesen sétált a régi házak között, a belső udvarokban, és a parkban, a nagy gesztenyefák alatt. Azon a szombat délutánon, gondolataiba merülve ballagott, cipője halkan kopogott a régi utcaköveken. A cukrászda kirakata előtt megállt, éppen azon tűnődött, engedjen-e a csábításnak, amikor ráköszönt Anti. Igazi diákszerelem volt az övék, tiszta és őszinte. Boldogan ölelték át egymást, már nyoma sem volt a szakítást megelőző nagy veszekedésnek. A váratlan találkozás örömét egyikük sem akarta hirtelen elengedni. A kávé és a sütemény mellett hosszasan beszélgettek a múltról, és röviden a jelenről. Az érettségi bankett óta nem látták egymást. Addigi egyetlen osztálytalálkozójukra a fiú nem tudott - egyesek szerint nem is akart -, elmenni. Anti, az elköszönés pillanatától félve azt kérte, látogassák meg egyedül élő édesanyját, aki a gimnáziumi évek alatt nagyon kedvelte Gyöngyit. Ilonka néni tényleg nagy szeretettel fogadta őket, és nem csak azért, mert magányában társaságot kapott. Sajnálta a fiatalok szakítását, ami Antit nagyon megviselte. Nem tudta annak okát, de úgy érezte, valami elhamarkodott gyerekes butaság volt, ami már jóvátehetetlen. Gyöngyi férjhez ment, a fia Pécsre költözött, elszakadtak egymástól. Váratlan ötlettel azt javasolta Antinak, mutassa meg vendégének a régi szobáját, ahol szinte megállt az idő. A fiú meglepően nagy zavarba jött és tiltakozni próbált, de hiába. Gyöngyi már annyira kíváncsi lett, hogy semmilyen ellenkezést sem fogadott el. A szoba valóban őrizte az emlékeket. Sportsikerek érmeit, könyveket, az ásványgyűjteményt, fém- és porcelánkorsókat, egy sílécet, és talán mást is, de egy fényképen elakadt tekintetük. Gyöngyi bekeretezett fotója állt az íróasztalon, és őket nézte. Egyetlen szó nélkül tudták, hogy ez mit jelent. Hirtelen fellobbant a régi tűz, és olthatatlan lángnyelvek ölelték körbe őket. Nem tudtak, és nem is akartak parancsolni érzelmeiknek, hagyták magukat sodorni a visszatérő múlt varázsával. Az ébredés fájdalmas volt. Gyöngyibe rémülten hasított a döbbenet: nem védekeztek a fogamzás ellen. Szabolccsal úgy beszélték meg, hogy az első évben még nem akarnak gyermeket, majd a férfi védekezik, hogy ő semmivel se kockáztassa saját és a baba egészségét. Teljesen kétségbe esett. Nem tudta mit tegyen, hiszen innentől kezdve semmiben sem lehet teljesen biztos. Lehet, hogy megtörtént a fogamzás, de az is lehet, hogy nem. De ha mégis, és utólag bármit tesz ellene, lesz-e eredménye? Akkor is egész éjszaka gondolkodott, gyötrődött, töprengett. Egyetlen megoldást látott. Szabolcsot meg kell győznie arról, hogy ne várjanak tovább, akarják a gyereket. Ez könnyen sikerült, mégis keserves hetek, hónapok, évek következtek. Titkát megőrizte, gyötrődését palástolta, de a szombat délután emléke sokáig ott kísértett minden szeretkezésnél, és annak csodálatos varázsa soha nem tért vissza. Lassan-lassan megnyugodott, Szabolcs és Lilla nagyszerű kapcsolatban voltak, imádták egymást, azonban Gyöngyi boldogsága nem volt teljes. Néha kiábrándultan, megvetéssel nézte magát a tükörben, mert hátha, hátha éveken át csalja azokat, akiket legjobban szeret. Kutatva, fürkészte Lillát, kire hasonlít, kinek az arcvonásait, természetét, mozdulatát, hangját örökölte. Soha nem engedte, hogy férje bárkivel is találkozzon a régi osztálytársak közül. Anti valószínű nem beszélt a történtekről, de semmiképpen sem akart kockáztatni.  Szabolcsot meg akarta kímélni olyan helyzettől, amikor a háta mögött bárki is kárörvendően mosolyog, vagy sajnálkozik. Az évek aztán sok mindent megoldottak, és a kis Marci késői születése már igazi ajándék volt. Betegségét óriási csapásként élték meg.

Gyöngyi önmagában elfogadta a testvérek közötti transzplantáció ésszerűségét, mégis szerette volna elkerülni ezt a megoldást. A megelőző vizsgálatoktól félt, mert ha azok azt is kiderítik, hogy Lillának mégsem Szabolcs az apja, akkor számára mindennek vége. A haragot, a megvetést, a megszégyenülést nem tudná elviselni. Ezért tiltakozott első reakciójában Lilla ajánlkozása ellen. Az éjszaka rendezte lelki vívódását, reggelre pontosan tudta, mit kell tennie. Marci élete a legfontosabb, az övénél is sokkal fontosabb, ezért, ha az orvosok úgy látják jónak, ám legyenek meg a szükséges vizsgálatok, még akkor is, ha azok számára kimondják a legsúlyosabb ítéletet. Úgy gondolta, beszél a doktornővel, kéri a segítségét, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Közösen mentek el Juhász főorvos asszonyhoz. Gyöngyi elérte Szabolcsnál, hogy a találkozás végén négyszemközt beszélhessen a doktornővel. Kérését azzal indokolta, hogy két anya valószínű jobban megérti egymást Lilla szerepét illetően, és olyan hasznos tanácsokat kaphat, amit egy férfi talán nem is értene meg. Szabolcs és Lilla távozását kínos csend követte. A doktornő várta, hogy Gyöngyi mit akar még mondani, ő pedig nem tudta miként fogjon hozzá. Aztán lassan, akadozva belekezdett:

• Főorvos asszony kérem! Nagy titkot szeretnék önnel megosztani, és kérem, amíg csak lehet, őrizze meg! Ha majd nem lehet, akkor azt nekem mondja meg először. Nem vagyok biztos abban, hogy a kislányomnak a férjem az apja, és ha arra gondolok, hogy ez a vizsgálatok során kiderül, nem marad sok választásom. Persze a kisfiamért mindent vállalok. Kérem, ne ítéljen el! Egy különlegesen csodálatos pillanat volt tizenkilenc évvel ezelőtt, egy régi szerelem felbukkanása, egy akarattalan lebegés, majd ijesztő kijózanodás! Megszenvedtem érte, szégyellem magam, és mégis azt mondom: nagyon szép volt, és elkerülhetetlen.
• Nézze asszonyom! Orvosként sok olyan történetet ismerek, amely az önéhez hasonló, vagy attól sokkal, de sokkal megdöbbentőbb. Nincs jogom ítélkezni, és köszönöm a bizalmát. Megnyugtathatom! Nekünk nincs szükségünk annak vizsgálatára, hogy a transzplantáció résztvevői milyen viszonyban vannak egymással. Akár teljesen idegenek is lehetnek, a sikeres beavatkozás akkor is lehetséges. Emiatt nem kell aggódnia. Ha úgy döntenek, a lányuk nyugodtan jöhet a vizsgálatokra. Legyenek nagyon büszkék rá!
• Jól értem? Nem derülhet ki, hogy Lilla és Marci édestestvérek-e, vagy nem?
• Nálunk nem! Erre a genetika adhat pontos választ, amit ma már bárki igénybe vehet. Az ön helyzetében persze valószínűtlennek tartom, hogy ezzel élni kíván. Van azonban más lehetőség is, bár kétségtelen nem teljesen megbízható, inkább jelzés értékű. Tudja azt, hogy milyen vércsoportja van a férjének, önnek és a lányuknak?
• Szabolcs és Lilla nullás, én A-s vagyok.
• Nos, ha a másik férfi B vércsoportú, akkor nem valószínű, ha AB-s akkor csaknem kizárható, hogy ő lenne az apa. Hangsúlyozom, ez az általános tapasztalat, de lehetnek kivételek, mint ahogy vannak is!

Gyöngyi úgy lépett ki a főorvos szobájából, mint aki a víz alól bukkan fel a levegőre. Óriási megkönnyebbülést érzett, és elszántságot. Meg kell tudnia Anti vércsoportját bármi áron. Az első pillanatokban ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hiszen nem akarta beavatni őt a Lilla körüli titokba, ahogy eddig sem tette. Zakatolt az agya, kutatta a múltat, és egyszer csak beugrott valami. A sítábor! Harmadikosok voltak, amikor Bakos tanár úr és Papp tanárnő sítábort szervezett Ausztriába. Osztályukból Szalánczi Enikő vállalta az adminisztrációt, a napló vezetését, a krónikás feladatát. Remek munkát végzett, vaskos album örökített meg minden fontos mozzanatot. Utazásuk előtt szomorú esemény történt. Egy másik iskola diákjait szállító autóbusz karambolozott, többen súlyosan megsérültek, vért kellett kapniuk, ami nagy gondot okozott. Valaki kitalálta, hogy ők csak akkor induljanak, ha mindenki pontosan ismeri vércsoportját, és készítsenek egy táblázatot arról, hogy szükség esetén ki, kinek adhat vért. Ezt pontosan kidolgozták, és benne volt a naplóban. A naplóban, amely talán még mindig megvan Enikőnél, vagy valakinél. Azonnal telefonált barátnőjének. Azt mondta, hogy lányának sokat mesélt a gimnáziumi kirándulásokról, a sítáborról, és szeretné megmutatni neki a naplót, had lássa: milyen remek csajok voltak annak idején. A visszahívásra órákat kellett várnia, de megérte, mert megtalálták.

Aznap este hármasban beszélték át a történteket. A szülők már nem zárkóztak el Lilla felajánlásától, a nagylány pedig kifejezetten boldog volt. Gyöngyi még annyit kért, hogy végleges döntésük előtt szeretne édesanyjával találkozni. Másnap reggel elutazna hozzá, de este visszajön, és akkor tegyék meg azt, ami tőlük elvárható. A többi az orvosokon, illetve a vizsgálatokon múlik. A dunaendrődi látogatás valójában a naplóról szólt. Gyöngyi közömbös mosolyt erőltetett magára, amikor átvette és belelapozott, közben majdnem felrobbant az idegességtől. Amikor autójában végre egyedül maradt, remegő kézzel hajtogatta, de inkább csapkodta a lapokat. Kereste a táblázatot, és megtalálta! Becsukta szemét, óriási levegőt vett, majd hatalmasat sóhajtott. Vérnyomása az egekbe szökött, amikor a névsor aljára nézett, és olvasta: Vasas Antal, AB, Rh pozitív! Hangosan felsikoltott, és percekig rázta a hangos zokogás!

Vacsora után újra összeült a család. Régen érzett nyugalom, és békesség ölelte körbe őket. Szabolcs feleségére nézett, tőle várta a döntő szót:

• Mit beszéltetek meg a szüleiddel?
• Nagyon aranyosak, és megértek voltak. Minden döntésünket elfogadják, és támogatják! Már én is azt mondom, ha Lilla tényleg akarja, akkor vizsgálják meg az orvosok a lehetőséget.
• Köszönöm anya!  Drágák vagytok! Ha már így alakul a dolog, akkor megnézetem velük a foltocskámat is.
• Milyen foltocskádat?
• Néhány hónapja egy barna folt jött a combomra.
• Miféle folt? Miért nem mondtad eddig?
• Kisebb, mint egy százforintos, falevél alakú, és halvány barna színű. Már gondok voltak Marcival, nem akartalak idegesíteni benneteket.
• Egy kis barna folt a combodon? Hát ez nagyon furcsa! – vonta fel a szemöldökét Szabolcs.
• Mi ebben a furcsa? – kérdezte Gyöngyi, és úgy érezte, a talaj megint kezd kicsúszni alóla.
• Hát az, hogy anyámnak ugyanilyen van! Sosem gondoltam volna, hogy egy levél lesz a lányom öröksége!

MÖLKI

Az ember életében néha történnek olyan események, amelyek gyökeresen megváltoztatják érzelem és gondolatvilágát. Kételkedni kezd a véletlenekben, és elfogadja, hogy lehetnek olyan tőlünk független erők, amelyek befolyásolni képesek sorsunk alakulását. Sokáig magam is úgy véltem, hogy a környezetünkben érzékelhető véletlenek nem lehetnek szándékosan irányított események. Ma már tudom, hogy mindennek oka van, amit azonban sokszor képtelenek vagyunk látni és érteni, mert nem illeszthető bele a hétköznapok háromdimenziós világába.  Nem érdemes ezekbe belebonyolódni, mert semmivel sem leszünk előbbre, hiszen rejtélyek és csodák mindig voltak, vannak, lesznek.

Május közepén erdélyi kirándulásra készültem. Már régóta szerettem volna megnézni a Bihar-hegység csodálatos természeti képződményeit, de valami mindig közbejött. Az előjelek akkor sem voltak kedvezőek, mert barátom, aki útitársam lett volna, indulás előtt két nappal belázasodott, és a program néhány napos halasztását kérte. Nem akartam változtatni a terven és egyedül is elindultam volna az útra, azonban erre mégsem került sor. Vasárnap hajnalban, amikor már minden csomagot bepakoltam, az autóm cserbenhagyott! Hiába próbáltam többször is beindítani, kísérleteim rendre kudarcot vallottak. A kisvárosban, ahol akkor laktam, reménytelen volt vasárnap reggel szerelőt találni, így az aznapi indulásnak esélyét sem láttam. Reggeli után bosszúsan hívtam fel barátnőmet, és elmondtam neki pechsorozatom folytatását. Jutka egyáltalán nem volt elkeseredve, meghívott ebédre és azt ígérte, kitalál majd egy jó programot délutánra. Azzal a váratlan ötlettel lepett meg, hogy kísérjem el a város parkjába, a kutyakiállításra. Magamtól biztosan nem mentem volna el, de ha már a véletlen így hozta, beletörődtem. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy jól éreztem magam. Jutka szinte mindenütt megállt, minden kiskutyát megsimogatott, mindegyiket meg akarta vetetni velem. Eszemben sem volt kutyát venni, azonban egyszer csak különös dolog történt. Barátnőm éppen megint egy „simogatókörútra” indult, én unottan ültem le a legközelebbi padra. Érdeklődve figyeltem fel egy nagyon csinos ifjú hölgy pompás alakjára, amikor éreztem, valami rángatja a lábam. Értetlenül pillantottam oda, és egy kis vizslát láttam, amint nadrágom szárát cibálja. Amikor rászóltam és felemelte fejét, valóságos villámcsapást éreztem, mert tekintetében tavaly elhunyt nagyapámat láttam! Tudom, hogy hihetetlen, de akkor is ez történt! A kutya nagyapám tekintetével nézett, majd lábamhoz bújt. Önkéntelenül megsimogattam, amire megnyalta a kezemet és a cipőmre feküdt. Soha nem érzett különös zavarba jöttem, ami csak fokozódott, amikor a korábban látott gyönyörű lány megszólított. A kis vizsla tulajdonosának mondta magát, és felkínálta vegyem meg a kutyust, ha már az ennyire ragaszkodik hozzám. Egyszerűen képtelen voltam nemet mondani, mintha megbabonáztak volna. Megvettem a kis állatot, és Judit nagy örömére hazavittem. Csak napokkal később gondolkodtam el azon, hogy vajon hová tűnt a lány, mert percekkel később már nem tudtam megmutatni barátnőmnek.

Az utazásról ezek után szó sem lehetett, hiszen gondoskodnom kellett új barátomról, Mölkiről. Nevét Celldömölkről kapta, ahol nagyapám élt, mert továbbra is az ő tekintetét láttam benne. A kutyus a lakásomban azonnal jól érezte magát, otthonosan mozgott, a szabályokat hamar megtanulta. Komoly gondot okozott azonban, hogy egyetlen másodpercre sem akart elmaradni mellőlem. Mindenhova jött utánam, a kis pokrócát a hálószobámba húzta és ágyam mellett aludt. Ha ott kellett hagynom, keservesen szűkölt és nyüszített. Valaki azt javasolta, adjak neki egy olyan régi ruhadarabot, amelyet már nem használok, de őrzi szagomat, mert ez majd megnyugtatja Mölkit, és nyugodtan mehetek a dolgomra. Jó ötletnek tűnt, előkerestem régi hátizsákomat, amelyben korábbi kiránduló, túrázó ruháimat tartottam. Nem volt szívem kidobni őket, bár tudtam, hogy nagy hasznomra már nem lesznek. Elkezdtem kipakolni belőle, amikor váratlanul megjelent Mölki, és a ruhák közül kiráncigált egy kötött sapkát. Ugyanazt a villámcsapást éreztem, amit a parkban, mert azt a sapkát nagyapám adta nekem, korábban ő viselte. A kutyus szemmel látható örömmel vitte szerzeményét pokrócára és attól kezdve valóban nyugodtan hagyhattam magára.

Ahogy teltek a hetek, egyre jobban megismertük és megszerettük egymást. Korábban el nem tudtam képzelni magamról, hogy egy kutya majd megváltoztatja életemet. Munkámat és szabadidőmet az ő érdekeinek figyelembevételével alakítottam, terveztem. Senkinek sem mertem bevallani, hogy hiányzik, ha nincs velem, és jelenléte biztonságot sugároz. Egyre több olyan meglepő eset történt, amely mélyen elgondolkodtatott. Egyik alkalommal barátaim voltak nálam. Sörözés közben Feri doktori disszertációjáról beszélt, amelyben a második világháborúval, pontosabban a magyarok Don környéki harcaival foglalkozik. Amint kimondta Korotojak nevét, Mölki szűkölni kezdett és hátsóját lábamhoz nyomta. A többiek nevettek, én azonban belesápadtam a jelenetbe, mert nagyapám a második világháborúban  Korotojak mellett kapott egy lövést a feneke fölött, melynek nyomát nekem is megmutatta. Néhány héttel később könyveimet rendezgettem. Valamennyit lepakoltam, kiporszívóztam, és úgy kerültek vissza a helyükre. Észrevettem, hogy kutyám nagyon szagolgatja az egyik porszívózásra váró könyvhalmot, majd vakkant egyet-kettőt. Aztán újra szagolgat és újra vakkant. Kíváncsian mentem oda és szinte már meg sem lepődtem, amikor a halom tetején megláttam a Többsincs királyfi mesekötetet, amelyet nagyszüleimtől kaptam karácsonyra sok-sok évvel ezelőtt.

Mölki közömbösen viselkedett az emberekkel. Nem volt barátságtalan, de a bizalmaskodást sem tűrte. Jutka is csak jelenlétemben simogathatta meg, egyébként elhúzódott tőle. Ezt sokan féltékenységgel magyarázták, de hamarosan kiderült nem erről van szó. Barátnőm nem volt hűséges hozzám, és a vizsla ezt nyilván megérezte, haragudott rá. Amikor első alkalommal találkozott a hozzám látogató édesanyámmal, azonnal lelkesen üdvözölte, fejét az ölébe hajtotta és tűrte a simogatást, a becézgetést, azonban szemét mindig lesütötte, nem nézett rá. Ez nem csak nekem tűnt fel. Anyám meg is jegyezte, hogy a celldömölki papa egyszer befogadott egy kóbor kutyát, amely ugyanígy viselkedett, aztán néhány nap múlva eltűnt. Anyámnak sem meséltem el, hogy ez a vizsla nagyapám tekintetét hordozza, és már kezd sok lenni a véletlenekből, mert attól tartottam bolondnak néz.

Októberben merész elhatározásra jutottam. Hittem is, nem is a csodában, de eldöntöttem, hogy Mölkit elviszem Celldömölkre nagymamámhoz. Lesz, ami lesz! Útközben különös zaklatottságot és feszültséget éreztem. A kutya nyugodtan feküdt autóm hátsó ülésén. Behajtottam a nyitott kapun, kiszálltam és megöleltem elém siető nagymamámat. Meg akartam mutatni kutyámat, és megkérni, hogy bejöhessen a lakásba, azonban erre nem maradt időm. Mölki máskor mindig megvárta, amíg kinyitom a hátsó ajtót, most azonban előremászott, kiugrott az autóból és beszaladt a házba. Kati nagyi mosolyogva, én kicsit szégyenkezve mentem utána, és – bár sok mindenre számítottam – a szobába érve megdöbbenve álltam meg és kaptam el megtántorodó nagymamámat, mert a kutya nagyapám kedvenc karosszékében ült, és ugyanúgy nézett ránk, mint amikor először láttam. Egyetlen szót sem kellett szólnunk, hiszen csak egyetlen dologra lehetett gondolni. Megrendülve néztem, amint nagyi könnyezve simogatja Mölkit, aki kezét nyalogatva hízeleg neki. Hosszú percek teltek el így, nem tudtam, és nem is akartam megszólalni. Mit lehet ilyenkor mondani, amikor a valóság és a hihetetlen oly módon keveredik, hogy már nem is tudjuk melyik oldalon vagyunk. Nagymamám hálásan nézett rám, és szótlanul ment a konyhába, majd nem sokkal később - mintha mi sem történt volna - ebédelni hívott. Sok mindenről beszélgettünk, munkáról, tanulásról, családról, nősülési szándékomról, végül nagyapámról, aki váratlanul távozott el közülünk. Fogalmam sem volt hogyan mondjam el miért is jöttem, hiszen Mölki ezt már megtette helyettem. A kényes helyzetet Kati nagyi oldotta meg. Magához hívta a kutyát, újra megsimogatta, majd tréfásan odaszólt neki, ahogy örökmozgó, és örökké dolgozó nagyapámnak szokott: „Gyerünk öreg, csinálj végre valami hasznosat!” Mölki felemelte fejét és elindult a lakásban. Gondosan körbeszaglászott mindent, amit elért, egyetlen négyzetcentimétert sem hagyott ki. Többször visszatért ahhoz az öreg éjjeliszekrényhez, amely nagyszüleim közös ágya mellett állt a nagyapa oldalán. Amint megtudtam, halála óta nem is volt kinyitva. A kutya ugatott, és mivel nem törődtünk vele, erősen kaparászni és harapdálni kezdte a szekrényke ajtaját. Körmei és fogai bizony nyomot hagytak az ajtón. Röstelkedve kértem elnézést, Mölkit elrángattam, és jobbnak láttam, ha mielőbb távozunk, nehogy újabb kárt tegyen valamiben.

Hat nap telt el látogatásunk óta, amikor váratlanul, és előzetes bejelentés nélkül beállított nagymamám. Rögtön láttam rajta, hogy rendkívüli dolog történt. Leültettem, és próbáltam megnyugtatni, de ez nem nagyon sikerült. Sírva simogatta a hozzárohanó Mölkit, sokáig nem tudott megszólalni.  Később, könnyeivel küszködve mesélte el, hogy távozásunk után nagyon bántotta, amiért megsérült a papa kedvenc szekrénykéje. Elhatározta, mindenképpen megjavíttatja. Egy ügyes asztalos el is vállalta, csak az odaszállítást kérte. A nagyi hozzálátott kipakolni, és akkor egy borítékot talált, amelyen egyetlen szó állott nagyapám kézírásával: „Katika”! Felnyitotta, és megtalálta a papa összekuporgatott hagyatékát, kilencszázötvenháromezer forintot.

Jelige: Delfin

Csőre töltve

Tollam fegyverem,
szavaim leterítenek.
Homokban fetrengsz,
versem szónyilai 
lefegyvereznek,
arcon köp az 
önfelismerés álarca.
A költészet nem
csupán ákombákomok
halmaza, mondanivalója 
beléd hatol, elmédbe 
költözik üzenete, jövő 
nemzedék számára 
igét hirdet. Szóképek 
formáját agyad lefényképezi 
szemed segítségével,
elraktározódik benned, 
mint cukornádban a cukor.
A múzsa csókja bármikor
ajkadon hagyhatja emlékét, 
verset éneklő pennád mindig 
legyen csőre töltve! Cipeld
fájdalmad súlyát, lelked lantja 
soha ne némuljon el!

Betűk serlegéből
Szonett

Oly káprázatos vagy Költészet Napja,
bársonyba öltözteted az országot,
színes szókép az ajkadat elhagyja,
pennádat aranyló tintába mártod.

Cifra betűidet papírra veted,
talpalatnyi hely sem marad üresen,
költeményeidet szélnek ereszted,
glória fejed felett hadd lebegjen!

Örömkönnyeid lírát hullajtanak,
rímeket farag a reszkető kezed,
érzelmeid csak némán ordítanak,

múzsa csókja rabul ejti lényed.
Betűk serlegéből ihlet olt szomjat,
vers-falatok megtöltik éhes hasat.

Delfin Kázmér szerelmes

Valahol a Csendes-óceán egyik csücskében éldegél delfin Kázmér. Amikor a Nap kidugja álmos fejét a felhők mögül, akkor szelíd hullámok sugárlabdáival játszadoznak viháncolva. Világoskék égbolton párna alakú felhők egymásba karolnak, repülő madarak szárnyukkal feléjük csapdosnak. Kázmér szardínia falatkákat, mellé ízletes algalevest eszik reggelire. 
Violára gondol ezután, ő számára a legcsinosabb delfinlány. Szeme mosolya rabul ejtette szívét, kellemes hangja rabláncot font áramvonalas testére. Ölelésétől felpezsdül
vére, kölcsönös a vonzalom. Születésük óta ismerik egymást, együtt bolondoztak az óceán óriási játszóterén. De most Kedvese messzi távolba evezett uszonyaival, meglátogatta testvéreit, ők a Jeges-tenger közelében élnek.
Holnap öröm költözik lelkébe, mert egy hét után újra látja őt.
Ideje valami ebéd után néznie, éhesen korog gyomra. Lazacot eszik kagylóval, megtelik bendője. Hanyatt fekve sütteti tükörsima kültakaróját, sugárcsóva keze lágyan megsimogatja hasát. 
Az égitest csodás tűzkorongja közepén pirosló rózsa megmutatja lángoló arcát, elégett szirmai lehullva pernyeként óceánba vesznek. 
 Repül az idő, a percek, órák villámgyorsan peregnek. Közeli öbölben lökdösődő hullámok sziklákhoz csapódnak, tajtékzó szájjal egymással acsarkodnak. 
Késő délután a magaslati táj szürkés ruhát visel, ezüst pöttyök díszei. Lassan eljön az est hírnöke, a Nap lenyugvóban, kisvártatva Hold fehérlik a menny kényelmes szekerét meglovagolva. Millió sárga szempár pislog szétszórva végül az éjszaka fekete palástján. 
Főszereplőnk is vacsorája elfogyasztása után aludni tér, Violáját holnap tenger gyümölcse tortával várja nagy szeretettel.

Nőnap rózsa képében
Szonett

Virág illatú Nőnap sütkérezik,
ébredező napsugár keltegeti,
langy lényével a szellő megérkezik,
selymes dallamát fülébe elrejti.

Szivárvány keze a testéből kinyúl,
ezüst-fénynyaláb tenyerébe hatol,
boldogság-könnygolyója földre gurul,
lelkének éneke gyönyörűen szól.

Elszórja bódító virágszirmait,
megsebzi ujját a gyengébbik nemnek,
megtalálni a napégette hamvait,

bordó vércseppek sírva előjönnek.
Életet lehel minden Nő szívébe,
örömport hint szét csodaszép lelkükben.

Jelige: Töprengő

Egy szőlőszem gondolata

Bár már rég elhagytam a növekedésre szánt időmet, mégis a zsendülés kezdeti szakaszában érzem magam. Ebből a helyzetfelismerésből, vagy inkább ráeszmélésből következik, hogy az érés nálam jóval később várható, mint hatalmas, illatos, lédús, nemes anyagok összességét tömörítő - egyszóval érett - bogyótársaimnál.
Tovább görgetve a gondolat fonalát, a jó gazda még nem várhatja, hogy vegyülve a nemes szemekkel a prés súlya alatt az összeért ízt nemesítsem. Félek, csak savasabbá fokoznám - az amúgy édesnek  szánt - minőségi bort.
Ám a fonal végét kutatva felmerült bennem - a kis szőlőszemben - egy másik lehetséges vég is. A gondolat régóta tetszeleg nekem. Ezért félve ápoltam, kényeztettem, bújtattam, s olykor ostobán viaskodtam vele. A cél, melyhez utat remélek, hogy ne jól lakott emberek szájában legyek egy csöpp bor, hanem ártatlan csöppségek szájában a jóízű mazsola. Ha erre gondolok, mosolygok. Tudom, ki belőlem fogyaszt, nem gondol arra, vert-e jégeső, vagy milyen ízt kölcsönöztem volna egy korty bornak. Mert ő - a mazsolakedvelő - lenyel, majd kacag két csínytevése közt. Naív vágyainak édes öröm leszek.
Ó igen! Csak múló pillanatra!

Gyurika terve

Ha felnövök, csatahajó leszek!

Az ágyúkba virágokat teszek!

Avval lövök mindenre, mi puszta!

Én leszek a híres Kovács Gyurka!

Nagy leszek, és mindennek tudója!

Szép házamon megpihen a gólya!

Hoz majd nekem gyermeket is százat!

Marcipánból építünk mi várat!

Az én anyám soha nem fog sírni!

Nagy dolgokat fogok véghezvinni!

Apukámnak is sok lesz a dolga:

Száz gyermekem óvodába hordja!

De addig még igen sok a dolgom:

Ingecskémen leszakadt a gombom,

Cipőmön meg kibomlott a masni,

Asztalomon kell most rendet rakni!

Jelige: Atan

Nagymacska sors

Akkor már öt napja nem evett, a nap a déli forróságban szinte égette orrát, de el kellett indulnia, hogy valami élelmet találjon, és igyon. Csak egy csepp vérrel teli zsákmányra lelne, hogy még húzza ösztönei által diktált élni akarásának erőlködését. Hajnalban néhány vízcsepp a közeli növények apró leveleiről csemegeként kecsegtette, s erőt adott az elinduláshoz, de valahol sejtette, hogy nem fogja tovább bírni, nem lesz ennyi nap éhezés után ereje zsákmányt ejteni. A tűző nap és a hőség mintha szándékosan gátat vetne tervének, hogy éljen. Éljen még egy kicsit, még egy napot. Reménykedett hátha meglátja a távolból régi falkatársait, akiknek, mi-mindent megtanított, annyit vadászott. Legalább csak lássa, hogy van még élet körülötte, csak még egyszer utoljára érezze a falka összetartó erejét és bátorságát, a szagokat, mik szerint mindenkit meg tud különböztetni. Hirtelen végigvonul testén egy hullám, mely eltűnt erejének utolsó tehetetlen fitogtatása. A szőre megborzong, de már fejét sem képes feltartani. - Legalább egy gyíkot lelhetnék, egy pockot, vagy nyulat. Fürkészte még a cserepes száraz szavanna délibábba úszó hőségmozzanatait, de a szíve mélyén tudta, hogy már egy gyík elejtésére se képes. – Talán ott, ott egy dög, utána már nem kell futni! Felcsillant a szeme és reszkető lábai utolsó erejével elindult a vélt energiaforrás felé. Észrevette, hogy nincsenek madarak. - Attól még lehet ott egy friss tetem, csak érjek oda, legalább nem kell megverekedni azokkal a bűzös erőszakos csupasznyakúakkal. Szeme sarkából mégis meglátott egy büszke szétfeszített szárnyat a magasban, lassan körkörösen forgott felette, megfigyelt. Egy ideális légáramlást talált a tökéletes figyelőállásra. Nem szállt túl magasra, nehogy fajtársai felfigyeljenek a közelgő lakoma lehetőségére. Nem is volt ott más, csak ők, a kivénhedt nőstény oroszlán, kit a falka már hónapokkal ezelőtt kitaszított, és a keselyű, ki szemfülesen felfigyelt az adódó lehetőségre.

Ott a cél, ott a tetem, csak néhány méter és hozzájuthat némi élelemhez. Igaz büdös és rothadó, de erőt ad! Eszébe jutott, hogy valamikor, a legfinomabb falatért oly könnyedén megküzdött, nem volt önző, de a legjobb mégis a legjobbnak járt. Aztán már a kölyköknek adta s az idő múlásával már a falatok minősége is változott, de milyen jó emlékezni azokra a finom falatokra. A távolból tetemnek tetsző sötét mozdulatlan folt felé vánszorgott, minden lépés maradék erejének tartalékait emésztette fel, de húzta magát, még van cél előtte. Lassan kirajzolódott a sötét folt egy kisebb domborulattá, szagokra már nem is figyelt, csak a vélt táplálékhoz odaérjen. Egy kis bozótos tövében hevert az a valami, ami akár táplálék is lehet. Egy napokkal ezelőtt arra járt szafari egyik tagjának az autóra rosszul rögzített kabátja hevert a bozótos árnyékában. Odaért. Mélabús csendességben vette tudomásul a csalódást, eltűnt a csöppnyi cél, mi még esélyt, reményt adott. Meg se szaglászta a ruhadarabot, csak pihenésre vágyott, teljesen kimerült. Az árnyék felé fordult és a bozótos alá rogyott. Az oldalán feküdt. Szánalmas teste sanyarú látványt nyújtott. Nagy, valaha tekintélyt parancsoló feje, most is büszke tartásban volt, de csak a talaj nyújtotta támasz adta már felemelt orrának emelt ívét. Lábai csont soványak, bundája feslett, foga már alig-alig, bordái az ég felé meredeznek horpadt hasa folytatásaként. Hogyan tovább? Ekkor felpillantott az égre ahol az ifjú keselyű körözött. Egyre lentebb és lentebb. Egy pillanatra idilli kép volt számára egy élőlénytárs finom körkörös mozgása, Mint a tornádó szeme, feküdt a körvonalak epicentrumában és rájött, a keselyű nem is tévedett, nagyon is jól látta. Én lettem a préda, legalább lenne lehetőségem próbálkozni, mint a gazellának, mikor az éles karmok és fogak láttán életösztöne lehetetlen manőverekre készteti, de neki még ez se jutott. Szánalmas kivénhedt, még az sincs, aki szánja. A szavannán nem ismerik a szánalom fogalmát, csak a túlélését. -  Most olyan jó lenne, ha lenne egy társ, aki legalább távolról nézne, s csak aztán menne el. - Üveges tekintettel figyelni kezdte a levelek pirinyó zizzenését, örült a bozótnak, mely árnyéka utolsó, az élettől kapott ajándékként szolgált agonizálása során. Már fel sem fogta hol van, régi, izmoktól duzzadó testét, éles fogait, csillogó szőrét látta szemei előtt, ahogy rohan a fiatal préda után. Akarva akaratlan egy enyhe oroszlánmosoly siklott az aszott pofára. A nap a szél az üvöltés felszabadító, csendet teremtő uralkodási fitogtatása, s a falka egysége a mindennapi összetartó hierarchikus biztonsága, a száguldás csodás érzése, a nehéz vadászat utáni osztozás és közös falatozás gyönyörű emlékei révednek fel előtte. Aztán eszébe jutnak kölykei. Mennyi közös kergetés, játék és vadászat. A falkavezérek óvó figyelme, a kölykök vinnyogása. Mindez előtte zajlott ismét, de hirtelen bevillant az a pillanat. Az, mikor a közben falkavezérré vált kölyke elkergette, már nem volt jó vadász, a fogai, karma kihulltak, vagy megkoptak. Teherré vált. Állt és nézte, ahogy elvonulnak, nem az fájt, hogy haszontalannak tartják, az volt borzasztó, ahogy elzavarta. Elzavarta a saját fia. Csak állt és üres tekintettel tűrte, ahogy a magány körbefonja. Egyedül folytatta harcát a túlélésért.

Üveges tekintetében minden benne volt, a megélt örömök, boldogsága, a megelégedett hála, és a mérhetetlen fájdalom. Egy öreg oroszlánnak már semmi se jár. Ez a sorsa. A keselyű leszállni készült, közben felfedezték társai, hogy lakoma van kilátásban, így igyekeznie kellett, hogy mihamarabb jóllakhasson, nehogy az idősebb erősebb példányok elegyék előle a finom falatokat. Leszállt, nézte a mozdulatlan nagymacskát, várt. Az üveges szemek egyszerre megteltek haraggal, utolsó mozdulatával rámordult, s felé kapott az oroszlán, mint aki a halált akarja elkergetni. Aztán egy puffanás és csend, utolsó szívdobbanás, utolsó lélegzés és teljes nyugalom. Teteme életet ad a szavannának.

----

Tehetetlen tehetetlenség

Sokszor elgondolkozok életemben előforduló válsághelyzetekben, melyek valahogy, mint tapintatlan szomszéd folyton felkeresnek, hogy mi a legszörnyűbb érzés a válságok követte összeomlások során. A tehetetlenség. Nem tudok tenni a vádak, intrikák, csalódások, szeretetlenség, gonoszság, irigység és önzés ellen. Az igazi kiváltó ok az igazságtalanság. Ha nem a valóságnak megfelelő történések és szándékok szerint mérettetik meg az ember, pláne olyan személyektől, akiknek kapcsolódása az események jó szándékú történéseihez merő véletlen, vagy attól, akit szeretek és tisztelek. Minél inkább próbálom meggyőzni a másik felet, vagy próbálok megfelelni, annál inkább elsüllyedek az emberi összeférhetetlen indulatok útvesztőjének mocsarában. Tehetetlen vagyok! Ez meg őrit, felőröl. Próbálok kutatni, hogy mivel lehetne eltüntetni ezt a helyzetet és visszatérni a stabil ismert rendszer lassúfolyású medrébe, de nem tudok. Az igazság utáni vágyam be teljesületlenségének következményeképpen fellépő tehetetlenségem haragot, vádat, dühöt gerjeszt szinte már hallani, látni se tudok az érzelmi forgatagban, és mégse tudok mit tenni. Itt van az indulat az érzés az erő és a tettrekészség, de nem megy, nem, nem , nem. Már-már fizikai fájdalomhoz vezet a megváltoztathatatlan. Zúg a fülem, a vérnyomásom piruló arcomra vési indulatom fokozatait, lüktet az ér, ömlik a vér, a szív majd megszakad a sietségtől.  Koncentrálni már nem tudok, csak a gondolatok zakatolnak, mint alagútban a gőzmozdony fülsiketítő moraja.  Bűzként érzem a megtörtént igazságtalanság leírhatatlan méltatlanságát.  Mi lett volna ha, mi lett volna, ha nem akkor nem én, és nem úgy? Talán én, talán Ő talán… csend. Senkit és semmit nem akarok, nem tudok mit tenni, nem akarok már tenni, csak minden és mindenki hagyjon békén. Nem érzi, nem foglalkozik vele, nem érdekli. Miért érzek szégyent? Nem tettem semmit, amit más látni, hallani vélt. Ez a végkifejlett dühös fájdalom lecsitulni látszik - de nem, talán még élvezi is, hogy bánt!-. Győzött. Győzött, mert feladtam, tehetetlenségemben feladtam. Nem akarom védeni magam, nincs miért.  Fáj a fejem a sok kérdéstől, gondolattól, érzéstől és fájdalomtól. El innen, el, érzés! Még egy utolsó üvöltés és a tehetetlenség könnyei borítják el testem. Sír a szemem, a szám, az orrom, a fülem, a bőröm, sírnak a szerveim. Összetört a szívem, darabokra hullott a lelkem. Testem erőtlenül lerogy. Üresség és zúgás keringő gondolattöredékek, melyek olykor megráznak és nyögésre késztetnek. Miért? Az összeomlás a csúcspontjára hág, aztán csend. Újraindul a rendszer, önmarcangoló önsajnálat és hisztis kiborulás vihara kezd a múltba révedni. Élni kell. Valahogy tovább kell lépni. Azt hiszem ez az a pont ahol az alkoholista italhoz, a drogos droghoz, a bulimiás ételhez nyúl. Boldogság kell a folytatáshoz, hogy a folyton visszatérő gondolatok körforgásába valami szebb és jobb is bekerüljön. Szeretek élni, folytatom.

A gyengébbek már nem akarnak újrakezdeni, ők fájdalmas nyomorult lelki szilánkok szurkálásától vinnyogó fájdalmukban kilépnek a szívtelen világ okozta reménytelen rettegésből. A tehetetlenség magányt szül, a magány halálos gondolatokat. Néhány próba, aztán néma tett. Nem ez a megoldás! Ám hol van, aki mondja, akkor? A lelkük apró szilánkokban szétszórattatik, s hitem szerint a tehetetlenség örök mocsarába süllyed. Gyenge volt mondják, jönnek a mentségek, pedig a tehetetlenséget az ő szívtelenségük szülte, nemtörődömségük táplálta s igazságtalanságuk végezte be.

Mi van az „erősebbekkel” mint én, aki tulajdonképpen gyengébbnek számítok a szívtelen szupererősökhöz képest. Hát nem a szívtelenséget tartjuk a leginkább embertelennek? Az erős mégis a szívtelen?

Nem akarok erős lenni, össze akarok omlani, érezni akarom, hogy fáj, hogy szaggat, hogy elmondhatatlanul igazságtalannak érzem és tenni akarok a tehetetlenségem ellen! Most is ezt teszem. Igenis felállok zúgó fejjel és összetört szívvel, összeszedem lelkem szilánkjait és keresek valakit, aki segít összeragasztani. Istent vagy embert, csak szeretetet adjon, s én is adhassam tovább, hogy másokat ne érjen általam igazságtalanság és soha ne legyenek tehetetlen emberekké.

A tehetetlen tehetetlenség ellenszere az idő és a szeretet, mely szép lassan, mint a múló fájdalom, elmossa az érzések partvonalát. Valahol azonban nyomot hagy a környezetben, az emlékekben.  Már nem is a krízis, hanem a meg nem tehető változatási vágy képe látszik a múltba tekintve, erőt adva a következő igazságtalanságból eredő összeomlásból való felálláshoz.

Jelige: EGYMÁS VÉDELMEZŐI

MIT JELENT...

Mit jelentesz Nekem, el nem mondhatom,
papírra egyszerűen le nem írhatom.
Édes vízi forrást, ha szomjazom,
ha bajba jutok, védő oltalmazom.
Meleg kályhát, hogy ne fázzak,
csillogó gyémántot, amit csak szívem láthat.

Mit jelentek Neki, én ezt jól tudom,
ha nem is mondja, szeméből kiolvasom.
Illatos virágot a réten, éneklő madarat a fán,
ragyogó napot, mely melegíti arcát.
Kicsiny házat, hol menedékre talál,
kikötőt, míg el nem választ a halál.

Mit jelentünk Egymásnak, szinte mindent,
tudjuk jól, Isten egymásnak teremtett minket.
Vállára hajtom fejem, átölel erős karjával,
odabújok hozzá s Ő jó éjt kíván csókjával.
Így alszunk el mi édesen ketten,
míg fel nem kell a Nap reggel.

ÖRÖK SZERELEM

Örök szerelemmel szeretlek Téged,
boldogan az oltár elé állok Véled
Te vagy az, ki beragyogja életem,
Veled lett immár teljes az életem.
Te vagy az, ki csókjaival ébreszt,
aki mellett többé már nem félek.
Te vagy az, ki mindig fogja kezem,
s forrón ölel, mert szívből szeret.
Melletted igazán boldog vagyok,
a sarkcsillag csakis nekünk ragyog.
Színessé teszed naponta az életem,
ezért mondok szívből hálát Érted.
Köszönöm, hogy Engem így szeretsz,
ígérem, szívem soha el nem feled.


SZÍVEM A SZÍVEDÉRT

Szívem a szívedért már 7 éve dobban,
Igazán tisztán még senkiért sem dobbant.
Vidáman ébredek, mert Te vagy mellettem,
Bízom benned, mert igazán szeretlek !
Őrülten várom már a nyaralást kettesben,
Lágyan s gyengéden simogasson kezed,

Szelíden rám mosolyogsz, oly boldog vagyok,
Egész nap Veled biztonságban vagyok.
Reménykedem abban, hogy a viharok csitulnak,
Egyetértő s megértő szíveink találkoznak.
Teszek róla, hogy Velem mindig boldog legyél,
Legalább egyszer havonta jön majd egy levél.
Egész éjjel csak rólad álmodom, mert
Kicsi a szívem, de nagyon tud szeretni !


AZ ÉN APÁM

Az én apám olyan ember,
aki szívesen segít másokon,
szíve tele van szeretettel,
esténként róla álmodom.

Az én apám olyan ember,
ki tárt karokkal vár haza,
bár előttem sírni nem mer,
könnyes arcom törli szárazra.

Az én apám olyan ember,
kihez hasonló nincs e világon,
Ő együtt búsul s örül velem,
mikor szívem előtte kitárom.

Az én apám olyan ember,
aki igazán tud múlatni,
unatkozni mellette nem kell,
mindig tud újat mutatni.

Az én apám olyan ember,
ki segíti minden barátját,
megóv ha jön a veszedelem,
tigrisként védi családját,

Az én apám olyan ember,
ki nélkül szegényebb lesz a világ,
mindig helye lesz szívemben,
szeretlek örökké Édesapám !

Jelige: Holló

Nyár után

Sárguló világban magát találni ki érzi

A végek illatát újra bőrén, ha eszméli

Esküsznek, hogy tél lesz. ­– a színek, s aki ezt nem érti

Örök búcsút ő is, vagy éltét költőként fecsérli

Mert a természet haldoklik, hol semmi sem a régi

Vége lesz ennek is. A szél, már Tél szagát zenéli.

Örök nyarat kérnél? Itt önmagát becsmérli

Mindig az kell, ami nincs! Mit akarsz elérni?

Egy bolygót, csak mert mozog, szeretsz hibáztatni

Új neved Bolond lesz, nincs miről beszélni.

A költő most megáll, magát el új névvel könyvelni

Bolond lennék? Valaki! Akárki, lehet fellebbezni!

Beteg-e ki mindennek értelmét keresi?

Megőrültem? – jogos kérdés, tükrének intézi

Erre, hogy miket gondol, őt versben örökíti

Szavak, mint katonák, harcolni seregét így küldi.

Dalait lásd illően fel is vértezi

Az esztéziákat éles szablyának szinezi

Már szemét egy szöcskével csatázó macskára helyezi

Ki jókedvén a költő éhes szarvasát eteti

Azt, kinek éhét oltani, ha felejti

Az fogait egy sziklán tarajos formára hegyezi

Zöld ízeket most, csak ha vér öntözi

A költőt úgy aganccsal a falra szögezi

S lelkének darabját már fogával tépi ki.

Amott egy falevél Ballagását nézi

Ki hogy még visszatér, merni sem reméli

Hisz tudja jól, mert érzi

Hogy neki, már máshol van a helye...

– sietni azért nem kell, nem esőcsepp ki méri

Száguldását, de ha dicsekedni éri

A Nap, őt akkor a sor végére küldi.

Holnap ez esőcsepp az új kudarcot féli

Másodszorra elfáradt, a fenti levél pihenőt nyújt néki

Ki elmúlási sebessége mérséklését kéri

Ez esőcsepp az felszólalást jó ötletnek véli

S most együtt: lassan zuhannak a biztos halálba.

Ősz van.

– C.Corax –

Esti séta

Sétálok estében magánnyal vállamon

Belevisz a fák közé nem kérdő lábakon

Túl későn eszmélek, végét már nem látom

A rengeteg gyomrában nincs hová elfutnom

De tovább vonszol vékony akaratom

Sötétben kabátom tapogatom

Ez leköt, de túl rövid darabon

Pánik lesz úrrá most magamon

Érzem, hogy megszakad emberi tudatom

Rohanni kezdek, fel én, mert nem adom

Sötétség kiálltja lelkedet uralom

Szívedet sötétre festeni akarom

Enyémet nem fogod, sietve makogom

Kiállt az erdő: Akarom!

Támad rá válaszom: Nem adom!

Üvölt az erdő: Hatalom!

Bíztatom magamat: Nyugalom!

Szentjános suttogja: Utadat mutatom.

Éltének értelmét hálával dadogom

De csizmámtól menekülj éjjeli jutalom

Mert lábamat finoman rakodni nem tudom

Káosszal lelkemben félek, hogy taposom

De kétségem fonalát alig, hogy megsodrom

Szavaim sikerét mutatja mosolyom

Mert szavamra felszáll a zöldszemű csillagom

Fényét most előttem repülni hallhatom

Hatalmas erővel húzza már tutajom

De megcsúszik talpam az erdei salakon

Felállok s érzem, hogy pók mászik hajamon

Továbbot legyintve, rettegve folytatom

Barátom besegít s talál rám irgalom

Szélnek ti hívjátok kedvetlen fogakon

De nekem ő mégis a legkedves rokonom

Hajamról letépi katonád Salamon

S az erdei lándzsástól szabadít utamon

Közelít kijárat nem csap be szimatom

Egy benyúló faággal támad még Hatalom

Karomnak alját rá erővel lecsapom

Roppan az akarat, csontomat zokogom

Közelít kijárat nem csap be szimatom

Pár lépés előre s hatalmas stadion

Erdőből kiérve fényében fuldoklom

Árnyékom darabját nem értve számolom

Négy helyett látok csak egyet a talajon

Szemmel a fehérség forrását kutatom

S egyszerre ég tükre verődik arcomon

Ne félj te vándor én szívedet ragyogom

Erdő még ordítja mögöttem: Hatalom!

De Telihold kötötte sállal a nyakamon

Sötétség

Belőlem

Nem eszel.

A kökény

Lármával pusztítja jókedvem egy bokor

Meztelen testével kesereg február kezén

S egyre támadja derekam húzni közelebb

Inkább csak távolról figyel a gyáva én.

Növények világán szögekkel létezel

S ősszel még segíted a tündérek hadát

Ma álmodban énekest kínozni folyamodsz

Ez verdeső szárnyakkal miattad mond imát

Ajtód nyitva volt, szobádba aludni szállt

Magasból ágadra talált, de túl gyorsan örült

Hosszú út után lankadó figyelem

Ördögi hintádra nem sejtve pihenni terült

Ébredés után a gondolat fejbe vág

Villámként verődik a tollas homlokon

Utadnak érted, hogy végére érkeztél

Választott vánkosod vágóhíd vagyon

Szögesdrót markában mi eséllyel játszol

Húsodnak emléke acélon vörösen marad

A leckét tanulni hasznodra soha válik

Vadállat szemfogán mozogni tested csak szakad

Ne küzdj te madár, szűntesd be ostromod

Tövisnél kevéssé fáj a fagyhalál

Mehettél volna te is másokkal nyaralni

Veszett világban zenével minek maradtál

A bokor már nem zörög, nincs, aki zörgesse

Feladta a harcot, de nem érti a mesét:

Ha szeptemberben kék csókkal üdvözölni várta

Akkor miért most tél szavára

Hogy ezernyi pengével gyilkolja kedvesét

Jelige: Isten tenyerén hordoz

PÁRBESZÉD ISTENNEL

Uram, újra hallom hívó szavad,

előtted résnyire kitárom kapumat.

Térdem reszket, ajkam dadog,

fogadj el olyannak, amilyen vagyok!

Ne félj tőlem! Nyisd ki bátran,

hisz e pillanatra régóta vártam!

Szeretetem határtalanul nagy,

úgy szeretlek ahogy vagy!

Uram, kitárom szívemet előtted,

kérlek, lépj hajlékomba beljebb!

Ülj le velem asztalomhoz,

mi szolgádnak örömet okoz!

De jaj, dicső fényed elvakít,

hisz felséged hozzám közelít!

Eltakarom arcom, mert félek,

tőled Uram, megbocsájtást kérek!

Ne félj! Krisztus végtelenül szeret,

ezért most szövetséget kötök veled!

Tudom, hogy szükséged van rám,

az én országom terád is vár!

MOST ÉS MINDÖRÖKKÉ

Reggel, mikor felnyitom a szemem,

Téged dicsérlek szerető Istenem!

Felnyitom a tiszta források tárházát,

melyet a Szentlélek sugallt, a Bibliát.

Az igazság íze magával sodor,

átjár, felébreszt és megráz olykor.

Ilyenkor megáll az idő, de nem bánom,

mert magam előtt csak Istent látom!

Érzem, hogy szeretsz, én is szeretlek,

most és mindörökké Téged dicsőítelek!

Boldog vagyok, hogy Veled lehetek,

mert megváltásod által üdvözülhetek.

Uram, Te irányítsd ajkamat és tetteimet,

dicsérjelek reggeltől estig szüntelen!

A dicséret ne fogyjon el ajkamról soha,

ne legyek Hozzád hűtlen és mostoha!

Szavaidat reggeltől szomjazza a lelkem,

most és mindörökké, szerető Istenem.

ÚJ SZÖVETSÉG

Szüntelenül dicsérje ajkam az Urat,

lelkem mutassa meg az igaz utat,

mely hozzád vezet szerető Istenem,

kérlek, hogy Te irányítsd az életem!

Mikor bajba jutok, hozzád fordulok,

embertársaimtól megértést koldulok.

Tőled kérek Uram bűnbocsánatot,

hogy tisztán kezdhessem a holnapot.

Te vagy Uram minden kezdet és a vég,

leborulva hódol előtted a Föld és az ég!

Feláldoztad emberré lett Fiad életét értünk,

kereszthalála az új szövetség vélünk.

Megváltás lett számunkra Krisztus halála,

remény, hogy nem kerülünk az alvilágba.

S ha majd véget ér halandó földi életem,

bízom abban, hogy helyet készítesz nekem.

Jelige: Fenikőr

Az az érzés, amikor,

a szíved vágytól ringatva zakatol.

Olyasmi, mint amikor,

az apró madárka szárnyán,

átsüt a fényes Nap sugara.

Az a fény nem füstöl,

nem mar, nem éget.

Csak fénylik, csak ragyog,

csak simogat, csak éltet.

Olyasmi, mint amikor,

a viharos éj után az égen,

szivárvány csillan fel,         

s szögre akasztva átível,

borongós lelkem helyén.

S ekkor olyan, mintha

mást nem is éreztem volna.

S minden mi történt velem,

értelmet nyert a csillagos egen.

Elkaptam a napsugarat,

mert reméltem, hogy hiszek.

S Istenbe kapaszkodva, 

a békében landoltam.

Jelige: Idea

– Tessék, ez az Öné! – dobott egy húszezrest a jól öltözött férfi a bíróság sarkánál ülő hajléktalan papírdobozába. – Vegyen belőle tiszta ruhát, új cipőt, ennivalót, a maradékot pedig ossza be! Egy kis ideig kihúzhatja belőle.

– Köszönöm uram, az Isten fizesse meg érte. – hálálkodott a szerencsétlen. A férfi biccentett, elrakta bőrdzsekije belső zsebébe a tárcáját, majd sarkon fordult, és továbbment a gyalogátkelő felé. Néhány lépés után azonban megtorpant, és visszatért hozzá.

– Mondja csak, régóta van az utcán?

– Majdnem három éve. Kilakoltatott a bank, mert elbocsátottak a munkahelyemről, és nem tudtam fizetni a hiteleimet.

– Ó, rendkívül sajnálom. Ha gondolja, szerezhetek Önnek másik munkahelyet. Rengeteg kapcsolatom van itt, a környéken.

A hajléktalan szemében éles fény csillant.

– Megtenné, uram?

– Természetesen, de csak egy feltétellel: ha nem mondja el senkinek!

– Nem fogom, ígérem. Köszönöm uram, az Isten fizesse meg érte.

– Ugyan, hiszen már kellően megfizetett. Van irodám, innen nem messze, titkárnőm, sportautóm, luxusvillám, részvényeim, tehát minden, ami szem-szájnak ingere. Becsületem és tisztességem viszont nincs, soha nem is volt, ezért ha most Önnek segítek, legalább egyszer az életben valami jót is teszek.

A hajléktalan pislogni kezdett. – Ezek szerint Ön gazember?

A férfi körülnézett, és halkabbra vette a hangját. – Elárulhatok még egyet s mást magamról, ha tud titkot tartani.

– Ugyan, kinek mondanám el, uram? Csupa fül vagyok.

A férfi leguggolt hozzá, mélyen a szemébe nézett.

– Mit gondol, a mai világunkban lehet bárki gazdag és sikeres tisztességgel, stiklik nélkül? Elég nehezen. Nézzen csak magára: pár perce beszélünk, de le merném fogadni, hogy ha valahol találna véletlenül egy bőröndnyi pénzt, meg akarná keresni a tulajdonosát. Tudná, hogy az a sok-sok bankjegy örökre megváltoztatná az életét, de ha magára költené, a bűntudata lassan felemésztené. Velem ellentétben. Én lassan tíz éve részt veszek adócsalásban, pénzmosásban, kétes ingatlanügyekben, piramisjátékok szervezésében, tehát minden olyanban, ami a társadalom szemében rossz. Mégsem furdal a lelkiismeretem, mert tudom, hogy a saját túlélésem érdekében teszem, és hogy azontúl leesik még a bankszámláimra némi plusz, arra egyfajta jutalomként tekintek. Szerintem tegyen Ön is így. Higgye el, nagyon gyorsan egyenesbe jönne az élete! – Megpaskolta a hajléktalan vállát, majd felállt, és elővette a zsebéből a mobilját. – Az egyik jóbarátom mindjárt biztosítani fog Önnek egy klassz munkahelyet.

A hajléktalan felállt, és bátran kimondta: – Előbb az ügyvédjét legyen szíves felhívni, uram, mert úgy hiszem, nagy szüksége lesz rá.

Két tárgyat húzott elő a rongyos kabátja zsebéből: az adóhivatali igazolványát, és a bekapcsolt diktafonját. – Már fél éve állandó megfigyelés alatt tartjuk, de az imént elhangzottakat leszámítva nem találtunk Ön ellen semmit. Csatlós Endre, letartóztatom!

Mire a férfi feleszmélt, a „hajléktalan” kollégái jelentek meg mögötte. Bilincs kattant a csuklóján. Zsoldos Ferenc, az adóhivatal munkatársa szélesen rámosolygott.

– Köszönöm a személyes vallomását. Az Isten fizesse meg érte!  ­

--xx--xx--

– Mi a tudatalattinkban lappangó, és minket megkönnyítő gondolat, amikor minden reggel felébredünk?

– Hogy még mindig életben vagyunk.

--xx--xx--xx--

Jelige: Az Őrült Szív

Lábnyomok

   Nyár volt és nagyon meleg. A nappali izzás nem akart nyugovóra térni. A Tisza közelsége talán hoz némi megnyugvást – gondolta a nő, és esti sétára indult. Nem sietett. Időnként megállt, ha egy ismerős fa köszöntötte útja során, vagy egy kedves emléket idéző helyre ért. Lépteit estharmatban fürdő csillagok világították. Rég járt erre.

Gondolataiba merült. Nini, egy ladik! Beszállt a csónakba, szemét becsukva élvezte amint a víz ringatja. Közben emlékek százai peregtek szemei előtt. Hajában már ősz tincsek, de szíve fiatal maradt.

Emlékek….  Kövek a vízparton, melyek apró, kicsi kagylókat rejtettek…a forrás, mely szomját oltotta…. az „agyag”, melyből edényeket formázott….a naplemente, mely a rajzpapírról köszönt vissza… a homokvár…. a tutaj építés. Mily boldog is volt! Ha csak egy pillanatra is, de jó volna ismét átérezni e feledhetetlen perceket- gondolta, miközben kilépett a csónakból.

Kezében szandálja. Mezítláb lépegetett tovább. Talpa alatt a tiszai homok megsüllyedt, majd egy hullám ölelés, és ismét sima volt alatta a talaj.

A templom harangja megkondult. Hirtelen felnézett, és egy férfi állt előtte. Már régóta figyelhette.

- Most én következem! – és mezítlábas talpát jól belenyomta a homokba.

Megismerték egymást. A régi szerelmesek, akik a vízparton szaladgálva örültek egymásnak.

Nos? Folytatjuk?- kérdezte a férfi. Választ sem várva lépett egyet, majd intett a nőnek. Egymás szemébe néztek. Nevettek, örültek, majd léptek egyet, megölelték egymást, aztán elengedték kezüket. Szaladgáltak a vízparton, le-fel, mint két kamasz, és élvezték a nyári estét. Az emléket nem mosta el az idő.

A Tisza parti szomorúfűz is örült találkozásuknak, és ágaival vízig hajolva köszöntötte a volt szerelmeseket.

Megfogták egymás kezét, és egyszerre, jó mélyen, a puha sima homokba nyomták lábukat, talán ezzel is bizonyítva, hogy a lélek nem felejt.

Feltámadt a szél. Egy kicsapódó gyors hullám magához ölelte a lábnyomokat és a Tisza mélyébe rejtette.

--------

Megfagyott pillanat

préselt látomás vibrál

a fátyolködön túl

de az átszűrődő fény

csendben feléd fordul

megfagyott pillanata

játszik az idővel

s erőtlen lehelettel

pernyét szór az égre

szilánkokká vált álmát

sóhajszirmok őrzik

remény virágává nő

vagy csendben elvérzik

Jelige: Fáradt narancs

Fáradt narancs

Elengedtem a telet, 

ahelyett,

hogy felváltattam volna apró pénzre,

néhány érvet, 

nevet,

évet.

Oltalmat a tévedésnek!

Az ára lassan szívódik fel, 

ahogy az asztalon hever,

fáradt narancs,

töppedtté ért,

mint a sok szegény év.

Míg kezem a nyárba mártom, 

méreggel teli poharam

oltja ki szomjúságom,

s porszemű e szomorúság,

tüdőmben porladván,

tudom,  

hogy úgy zakkan a zászlóm felett szerelem ittas diadalom, 

mámoros hajnalon,

hol diadalíves szemeidbe könnyeim hasítom.

Így néz körbe a görbe tükör, 

így hajózom vereségemmel bele 

a jeges óceánból, mint nyári zápor,

rózsaszirmaid fényébe,

s szivárványszínné érett be fölöttünk az ég.

Jaj, de fekete a szurok!

Fekete egy tenger,

lépkedek, ropog hó,

Úgy úszik arany,

s aranyló hal,

S a tenger oly mély.

Így lásd tavasszal tavaszom,

Neked megsúgom,

hogy a pacsirták hegedültek csőrükkel,

mikor szemem vakká,

nyílt titokká ,

nyitották a nyárt,

ama szerelem hajnalán.

Dideregj eső

A barlang lángol,

zúg tengerem.

Fényévnyi tűzparázs szóródik szét

bíborvörös fénnyé,

Párizs meg éj kék fénylő palást,

zúg bele a zongorázó hangba,

ahogyan a zongora táncol

lüktetése alatt,

mint repülő, s óra,

a csók forradalma,

percről - percre merészebben,

hangosabban,

felejthetetlent emelkedik,

végtelent úszik,

életet játszik,

s zuhan – zuhan,

a forrásvíz,

a hal,

a zuhatagba.

Így jönni meg,

tűnni el,

menni el.

érkezni vissza,

múlni el,

mint apró szótalan szótag,

ki szótlan,

megérinti ajkad.

Hát legyen!

Kiálts remegés égig,

rózsaszirmot,

zsenge tövist,

kék lepkét,

tulipános tavaszt,

vagy gyere és fagyj téllé szelíden,

havas ormokat,

hótakarót,

fehér fákat,

bokrokat.

Dörögj ég,

dideregj eső.

ázz árnyék alakká,

fázz kéz felfedezőt,

ott hol vad a víz,

vak a szív,

vad a szívverés.

Szurok fekete sas szemekben tükröződő bárányok vagyunk,

s ha kell mégis, meddig, meddig hallgatunk?

Úgy ücsörögnék a homokban.

Úgy,

hogy kezemben kislapáttal építenek az utókornak,

érző forró szívet,

hű hitet,

békességet!

Ám itt e kis robbanó,

gyorsan robogó korban, 

a reményt kifosztotta 

sok - sok tolvaj. 

S ha egy papírlap idetévedne

Istenemre mondva, 

megtorolva fednék fel,

gyárat, benzingőzt, 

nagyipart.

Mert Tudomány, 

Te hova sietsz úgy igazán?

Kifosztod az időt a családok alól,

ahogy sodródsz sorsoddal.

Tudod - e, 

hogy közben 

elsodorsz csigát, s házat?

Így meztelen marad a föld, 

s Te mégis csak pöfögsz,

gyorsan fejlődve, 

értelmetlenül tovább.

Nézd mily becses márvány koporsóvá nőtte ki magát 

e zajos lendületből burjánzott világ.  

De barátaim! 

Ma tapos itt a felkelő pirkadatban az 

kit holnap eltapostatnak,

s így sír igazságot is ki magának,

az igazságtalan lelkű Vadász.

Akármit építenek, mi becses. 

Veresedik a lemenő nap,

úgy alkonyodik,

hogy elcsuklik a vers

elsiklik a szem,

ágyra dől egy éjszakai robot 

poros szeme fénye 

mattul zokog.

Sajog a lét, 

ahogy rám néz

Ő a kérdező, 

a merengő a versben.

Dideregve megbotlik a szó,

Csak egy négyműszakos dolgozó szólal fel.

Mit tud mondani kinek neve holmi tettes?

Milyen azon az épített úton járni,

mi percről percre ha ráz, pszichémet vesztem?  

Az igazság, is igazság szerint oly sovány, 

vigaszát is köd veszi körbe, 

körbe - körbe,

egyre görbébb körben,

ég bele a lángba 

vele egy idővel, 

mi elszáll egyszer felette.

Hisz semmi a bánat,

látod amottan 

lelkesen baktat a ballagó legelőn

számtáblás játékkal ellátva

az áldozatra szánt

számtalan kis bárány.

Lassú iramban irgalomba a friss levegőn.

S elfelejti közölni, az út a lényegét, 

hogy szurok fekete sas szemek leselkednek a szurdokokban.

A sorban,

a bárányok fegyelmezetten,

hegyeken,

völgyeken át,

patakokkal védten,

de védtelen,

szilárd talajon menetelnek

mi búzát terem,

s eme élelem oly nemes!

Ezt is tudjátok hát?

A Vasláncra veretetett óra

kész megállni egy szóra.

Észak - Dél

Kelet - Nyugat,

ne térj nyugovóra.

Szórj szét a széllel

bölcsességét,

szabadságot,

szárnyakat,  

az utókornak.

Jelige: Daska

Koszorú

A Badacsony hegy mindig valamiféle szimbólum volt a szememben, ahogy különös formájával a Balaton tükre fölé magasodik. Az oldalán nyüzsgő élet, a tó ezerszínű, fénylő világa fölött a mozdulatlan ravatalforma olyan, mintha a természet így, a maga gyönyörűséges módján akarná állandóan emlékezetünkben tartani mulandóságunkat. Nem hiszem, hogy félelmetes volna ez az átmenetiség, tudata inkább értelmesebbé, reálisabbá formálja a gondolatokat, éberen tartja az el-elszunnyadó önvizsgálatot.

A hegy tetején, a legfölső úton az erdő alatt, még ma is megvan az a kis ház, amelyben legkedvesebb barátom, Ili (vagy, ahogy most is becézzük: Iluska) a gyermekkorát töltötte. A kéthelyiséges, nádtetős, apró ablakos kis épület a Badacsony testéből hasított bazaltkőből épült. Talán ez tette, hogy bár már roskadozott, amikor először láttam, s a kő tömör, robusztus szilárdságát kristály törékenységűvé varázsolta a tetőig fölkapaszkodó, teljes virágpompában álló lilaakác, éreztem, hogy egy minden vihart átvészelő, végleges menedék, egy örök és erős bástya ez a ház azok számára, akik lakják. Bent, a hűvös-homályos szobában, és a földpadlós előtérben a sötétbarna, kissé füst- és sorsillatú famennyezet hatalmas gerendái már meghajlottak az idő súlya alatt, az ajtó és ablakkeretekben csöndesen percegett a szú, itt-ott halk neszezéssel pergett az idő morzsolta vakolat, mégis, kevés házban jártam, amely egyszerűségében ennyire befogadó, biztonságos otthon érzetét keltette volna. Télen, amikor éles szél süvöltött a hegytető felől, hó magasodott mindenütt a házak körül, s araszos jégcsapokból szakállt növesztett a nádtető, a vastag fal nehezen adta át magát a kis kályhából sütő melegnek, de a fél napig táplált tűz, végül fölszárította a kicsapódott nyirkosságot és a bazaltkövek fészekmeleget kezdtek árasztani. Amit a félhomályból kitekintve az ablakon át látni lehetett, egy egészen más világ volt, mégis, teljes összhangban állt a ház légkörével, mivel kint is a természet uralkodott, tapintható, testi közelségben. Vakító ragyogásban a Balaton tündökölt minden irányban, s tiszta időben Tihanytól Keszthelyig belátható volt Magyarország egyik egyedülálló szépségű tája. Olyan hely volt, amelynek szülöttei közül néhányan mások lettek, mint a többi ember, mert ahol ég és föld egy hatalmas víztükörben összeér, ahol a nap és a szél keveri ki a színeket, ahol pusztíthatatlanul kemény kőzet és áramlóan rugalmas víz egymás szomszédai, ahol a tüdő mindig dús levegővel teli, s örökké változó fények világítják meg a gondolatot, ott a lélek szárnyai hatalmasra nőnek és ettől erősebb, messzebbre látó lehet az ember. De ezen a tájon jaj annak, ki a vulkánok hamván nevelkedett szőlő borrá ért levének bódulatában elfelejt repülni, mert belőle a hegy kiszolgáltatott, csökött szárnyú, boldogtalan rabszolgája lesz. Egy test, amelyet hamar elhagy a lélek, s korán fölkerül a Badacsony ravatalára.

Rendhagyó sors volt, ami e kis ház lakóinak osztályrészül jutott. Róza néni - Ili nagymamája - lakott e házban, amely két nagy szőlőskerttel együtt, ősei tulajdona volt - az államosításig. Azután, bérlőként még a házban maradhatott, de a földeket már csak nyomorúságosan fizetett napszámosként művelhette. Az élet egyéb tekintetben sem volt kíméletes vele. Fiatalon elveszítette férjét a háborúban, s nagy nehézségek, örökös kenyérgondok között nevelte felnőtté egy fiát, s egy leányát. Róza néni 80 felé járt már, amikor megismertem, s még mindig egyenes tartású, büszke és okos tekintetű, szép, idős asszony volt. Ismeretségünk kezdetén, ezen az arcon nem láttam nyomát a tengernyi megpróbáltatásnak, amit megélt. Ili, egyre mélyülő barátságunk során, apránként tépkedte le az élet foszladozó leplének darabkáit, amelyek eltakarni igyekeztek egy család megrendítő történetét.

Iluska gyermekkora az ötvenes évek idejére esett, amikor nem volt ritkaság, a gyermekeiket egyedül nevelő özvegyasszonyok emberpróbáló sorsa. Életüknek a szegénységen túli, valódi kálváriája akkor kezdődött, amikor Róza nénit elhagyták gyermekei. Az ötvenes évek elején Lackó fia már tetterős ifjú volt, aki nyugtalanul kereste helyét a szőlőhegyen, melynek lakói alól éppen akkoriban kezdték kihúzni az emberöltők alatt vérré vált életformát a nagy társadalmi változtatások. A földjeiken addig nyugalommal, a gazda méltóságával, fáradhatatlanul szorgoskodó, s bár szerényen, de munkájuk eredményével elégedetten élő hegyi emberek, váratlanul földönfutóvá lettek, s az addig békés falu, hirtelen szétdúlt darázsfészekké változott. Kiszolgáltatottság váltotta föl a földművelő ember életének évszázados rendjét. Kevés kivételtől eltekintve ez a rend a kemény munkával teli élet rendje volt, amelyben a szüret volt a bál, a karácsony a megbékélő, elcsöndesedő pihenés, a megújító üdülés pedig, a fagyokat szerencsésen átvészelő rügyek kipattanása, a szőlők, gyümölcsösök mámoros virágba borulása tavasszal. Az itt élők szerették ezt az életet, tartást adott nekik, megszokták az elemekkel és a földdel való bánás kiszámíthatatlanságát, erősítette büszkeségüket, ha eredményt hozott a fáradságos munka, s a tél beköszöntére telve volt padlás, pince, magtár s az állatok ólja, a tavaszig tartó eleségre valóval. Nem volt ez gazdagság, a luxusnak még a fogalmát sem ismerték errefelé, mégis vártak minden tavaszt, hogy az ősi ritmus szerint előröl kezdjék a földeken, s az állatok körül a munkát, mert biztonsággal, az önfenntartásra, az életre való képesség csodálatos tudatával ajándékozta meg őket ez az életforma.

Az eredményesen munkálkodó embernek ezt a békéjét váltotta föl az állandó rettegés, a létbizonytalanság, számukra érthetetlen és titokzatos politikai erő vált hirtelen misztikus hatalommá, amely akárkit könnyedén tönkretehetett. Ennek az új hatalomnak az ereje egy-egy személyben testesült meg, akik falvak sokaságát tartották néma rémületben. Öldöklő küzdelem indult a megélhetés minden formájáért, amely az emberek legrosszabb tulajdonságait hozta felszínre. Az életben maradásért, a családok számára a napi betevő megszerzéséért sokan bármilyen megalkuvásra készek voltak, gondolkodás nélkül vállalták, hogy az új önkényuralom birtokosainak kezében, bárkire lesújtó ostorrá váljanak. Mindennaposak lettek a vádaskodások és feljelentések, mert ennek a hatalomnak sajátos ízlése volt. Hamar megtanulta mindenki az új törvényhozók új elvárásait, és - mivel földjük, munkájuk már nem volt - akadtak, akik annak bizonyításából éltek, hogy mások nem tesznek eleget ezen elvárásoknak.

Ebben az újkeletű gyötrelemben megjelentek régi lidércek is. Az emberek fejében tanyát vertek elmúlt világok kísértetei, betyárok neszeztek újra az éjszakákban, de ők már nem az igazságtalan törvény számkivetettjei, és a szegény emberek támaszai voltak. Kiszámíthatatlan és félelmetes lények népesítették be a babonák árnyaival telt éjeket, lépteik nyomán nem csak állatok tűntek el az ólakból, bor és élelem a kamrákból, hanem meggyalázott leányok sírtak, és szaporodott az erdőn az olyan emberek száma, akik titokzatos okból fölakasztották magukat. Senki sem tudta miért. Mintha az ivóvizeket mérgezték volna meg vele, a derűs és büszke hegylakókon úrrá lett a gyanakvás és félelem, az addig tárt ajtók mellett nyugodtan alvók, már nem merték kutyáik jelzésére bízni álmukat. Az ajtók előtt belülről keresztbe rakták a seprűt, a bunkósbot kilincsközelbe költözött, s a vánkos alatt kapott új szállást a fejsze. Vad és gonosz lényeket sarjadzottak az álmok, s nem volt többé álomtalan béke az éjszaka.

Így mesélték nekem ezt az időszakot, s bizonnyal így volt, mert akik mesélték, benne éltek. Innen kívánkozott sokáig világgá Lackó, és az idő közben 2 gyermekkel, Imrussal és Ilivel özvegyen maradt húga. Ezekben a zavaros években hiába próbáltak megkapaszkodni, mert a hajdan föltörhetetlenül kemény badacsonyi bazalt, lefelé húzó, nyúlós ingovánnyá változott.

1956 őszén, amikor Imrus öt, Ili két esztendős volt, egész Magyarországot beragyogta egy csodálatos délibáb. E délibáb hídján sétált ki az országból a testvérpár, hátrahagyva a két kicsi gyermeket a nagymamánál, az ötvenes éveibe lépő Róza néninél. Azt tervezték, hogy ha élve megérkeznek valahová - sejtelmük sem volt, milyen lehetőségeket rejteget a vasfüggöny mögötti világ -, egy megfelelő helyen együtt letelepednek, s amint otthont és állandó munkát találnak, kiviszik maguk után a gyerekeket.

Róza néni számára, csak Badacsonyban volt elképzelhető az élet. Nincsen szó elmesélni egy anya gyötrelmeit, aki világgá menni látja két gyermekét. Bánatát egyedül az tette túlélhetővé, hogy az itthoninál jobb jövőt remélhetett nekik, mivel a magyar tájról nagyon hamar eltűnt a délibáb, s minden visszazuhant a korábbi, vagy még annál is nagyobb sötétségbe.

Az élet gyakran nem veszi figyelembe az emberek terveit. A testvérek évekig tartó viszontagságok után, melyeknek az is része volt, hogy Lackó súlyos tüdőbajt kapott, s húga évekig robotolt, hogy fönntartsa magát és munkaképtelen bátyját, szóval sok-sok megpróbáltatás után elvergődtek Kanadába, letelepültek és lassan-lassan gyökeret eresztettek.

Itthon pedig a nagymamakorú Róza néni, vállára vette egy ifjú mama terheit, s fáradhatatlan szeretetében szépen cseperedett a két kicsi, Imrus és Iluska. Akkor ismertem meg a 24 éves Ilit, amikor kislányom óvónője lett. Miközben végigkísérte gyermekemet az iskoláig vezető éveken, eléggé meg nem köszönhető élményekkel ajándékozta meg őt, és engem is.

Barátságunk évei alatt megszámlálhatatlanul sok, gyönyörű préselt virágot kaptam tőle, melyek számomra egyben műalkotások is. Iluska virágai remekműveknek hatnak, s van köztük olyan, amely - ha elemi erő el nem pusztítja - örökéletű lehet, mert a szivárványos szirmú parányi csokrot, egy fehér gyertya oldalára simították rá ügyes ujjai, majd viaszba mártva az immár "képes gyertyát", szinte az örökkévalóságba zárta a virágok színét, formáját és illatát.

A legszebb emlék, amelyet vele kapcsolatban virágról őrzök, mégis élő virághoz fűződik. Évtized, vagy tán még több idő telt el azóta, hogy azt a felejthetetlen virág-költeményt megkötötte, amely egy egész életről mesélt.

Ili a kislányával kettesben lakott, amikor már nem merte engedni, hogy nagymamája az egyre pusztuló házban, komfort nélkül, víztől, telefontól távol, továbbra is magányosan éljen a hegytetőn. Pedig Róza néni maradni akart, számára az élet még akkor is csak Badacsonyban volt elképzelhető. Egy elkerülhetetlen műtét döntött végül is, mely után, Iluska fővárosi otthonában maradt. Szépen, de egyáltalán nem könnyen éltek együtt. Kettejükön kívül senki nem ismerheti, még kevésbé értheti, miféle szálak szövődtek a nagymama, és az unokából gyermekké lett Ili között, a felnőtté váláshoz vezető hosszú úton, mert Róza néni fia és leánya, nem tért vissza többé az Újvilág öleléséből, elvinni a két gyermeket.

Ki tudhatja, mennyi indulat és elrejtett keserűség a világgá ment gyermekek miatt, mennyi fohászkodás, hogy legyen elég erő, élet és akarat az unokákat fölnevelni, milyen emberfeletti teljesítmény bújt meg az áldozatos szeretet mögött, amelyet Imrus és Ili kapott ezután Róza nénitől? Ki tudhatja, miféle rettegő-kapaszkodó szeretet lakik a szüleiket vesztett gyermekekben, a lélek hányféle bugyrot szövöget, hogy mindegyikben csak az az egy, a mindenkinél biztosabb, egyetlen-örök lény, a nagymama legyen? És az együtt megtett hosszú-hosszú úton hány sebet ejtettek és kaptak egymástól mindannyian? Ebben a triumvirátusban három iszonyú sérülést elszenvedett vesztes próbálta megmenteni egymást, igazgyöngyű, szerelmes-szeretetből selyemfényű kertet építeni a rettenetes űr helyén, s e hősi-szép küzdelembe, mindhármuknak nehéz volt nem belehalni. Mindez benne volt abban az egymást soha el nem engedve szerető, nagyon nehéz és nagyon gyönyörű kapcsolatban, amely a felnőtt Ili és Róza néni között kialakult, a nagymama életének utolsó éveiben. Imrust, aki a szomszéd faluba házasodott, valósággal elnyelte az új család - és tán épp ezért, az alkohol is. Egy lett azok közül, kik korán fölkerültek a Badacsony ravatalára.

Róza nénit 86 éves korában, egy nyári hajnalon kísértük utolsó útjára. Egy badacsonyi temető óriási fenyőfája alatt van a sírja, olyan helyen, ahol tágasság van a léleknek és megfürödhet a víztükör hajnali fényeiben.

Ma is kicsordulnak a könnyeim, ha arra a hajnalra gondolok. Iluskával még sötétben, három órakor keltünk. Azt hittem, valahová majd elviszem kocsival a koszorúkért, mert autót vezetni akkor még nem tudott. Fülemben maradtak a neszek, a friss kútvíz halk csobbanása a lavórban, ahogy szótlanul mosakodtunk, hogy ne ébresszük fel a többieket. Miután felöltöztünk, Iluska intett, hogy menjek vele és elkezdődött egy megismételhetetlen varázslat. Kint, a lassan fényesedő ég alatt, gyengéd mozdulatokkal, hosszú indákat vágott a ház falára kúszó, virágzó lilaakácból, a loncból, amit én repkénynek ismerek, az örökzöld borostyánból, s ezekből a szép, csipkés levelű zöldekből koszorúkat kötött. Azután nekivágtunk a hegyoldalnak, és mire az ég pirosba öltözött, két hatalmas öl vadvirággal, csodálatos színű és formájú kalászokkal, bugákkal érkeztünk vissza. Ili lassú és biztos mozdulatainak nyugalma, mellyel a zöldek közé fűzte a még alvó-álmodó vadvirágokat, méltóságot adott az elmúlásnak, könnyű érintése alatt - ha vissza nem is fordulhatott már - szép, fehér békévé szelídült a halál. A színpompás hajnali vadvirágok kelyhében harmat csilingelt ministránsok csengettyűjénél vigasztalóbban, az akác leomló lila fürtjei, mint orgonahangok mosták tisztára a lelket, és az ébredő hegyi szél volt a hírvivő harangzúgás, amely tudatta, hogy fáradt testét elhagyva, új életre indult egy lélek. Három olyan szép koszorú volt, amelynek soha nem lesz párja ezen a világon, mert Ili beleszőtte-fűzte életük legszebb és legszomorúbb pillanatait. Ott voltak a napszámban is boldog szüretek nevetései, a féktelen rohanások a hegyoldalon, a fészekből szedett friss tyúktojások melege, az iskolai intők félelme, az anyák napi ünnepélyen megilletődötten mondott vers, s fölötte Róza néni büszkén csillogó tekintete, a kis kunyhó fenyő-, kalács- és almaillatú karácsonyai, a lázas homlokon a hűvös borogatások, az összetartozás elévülhetetlen valósága, és a mostani, a legutolsó nagymama fakasztotta könnyek szikrázó sugarai. A megharcolt és kiérdemelt szeretet, a nem feledhető emlékek koszorúi voltak ezek. Olyanok, amilyeneket csak a szelíd vulkán leánya, a nagymama nevelte Iluska köthetett. S amilyeneket egyedül az anyává lett nagymama, Róza néni kaphatott.

Jelige: Violet

Mécs László emlékére

Mártoncsik József, ma Rád emlékezem,

rólad ír ma a remegő két kezem.

Egy falusi tanító fiaként születtél,

Pázmány Egyetemen, a padokba ülhettél,

végül a premontrei rendnek papja lettél.

Álmod sem volt, hogy Parnasszusra kerüljél,

Nagykaposi plébánián erre nem esküdtél.

Jött a koholt vád, majd a börtönbüntetés,

s az óbudai plébánián sok volt a misézés,

végül Pannonhalmán búcsúzni készültél.

Végig a kereszténység volt a jelszavad,

papíron, szószékről is azt hangoztattad,

Verseidben is csak arra mutattál,

hitedre sok embert boldogan oktattál.

Mig élted tartott, igaz úton haladtál!

Megbékéltél az élettel, a múló idővel,

az „Örök csönd”-et idéző költeménnyel,

harcoltál a gondolatod meg nem értőivel.

Sokszor küzdöttél a gáncsoskodókkal,

Azzal a sok másként gondolkodóval.

Olvastam versedet” Szól a kakas már...”,

de volt-e életedben egyszer is boldog nyár?

A „Szentségtartóban a templomtól a temetőig,

Átgondoltad életed, a születéstől az elmenőig.”

Írtad, csak „ Fényt hagyni magunk után!”

Szavaid füleimnek nem hangzottak bután!

„Gyónnak a magyarok” bárcsak ott tartanánk,

Hogy valahol ma Pesten, szobrot állíthatnánk!

Írtál magyarokról, írtál még áldottról,

és játszani akaró gyermeki álmokról,

Látom, intesz felém most a Parnasszusról!

A mécses lángja mindaddig ég,

mig az ég itt e földünk felett kék,

Kutatok a papköltőink lelkében,

Üldözték őket sokszor, én még emlékszem.

Papköltő volt az én keresztapám,

Fehérváry püspök volt az én jó atyám,

kettejük emlékét a szívembe vésem,

Őt is úgy üldözték, most rá is emlékszem.

Ott áll szobrotok a szívembe ágyazva,

E világban versetek szerte van ágazva.

Mikor magatokra öltöttétek a Szent papi ruhát,

Fogadtátok, szeretitek Istent, Embert, Hazát!

Az új otthonunk felé

1965. július 9-e volt. A vonatunk egyre lassult, majd végül megállt. Éppen kinéztem az ablakon, amikor meghallottam: 

- Keleti pályaudvar!- kiáltotta a kalauznő valahol a középső szerelvények mellől. 

„Hát itt vagyunk végre Budapesten!” Hasított belém a gondolat fájón és bántón. Budapest hazám fővárosa, csupán ennyit tudtam eddig e városról, s azt, amit még édesapám mesélt róla, mikor hazajött hétvégeken Tatabányáról, ahol akkor, abban az időben dolgozott. Vajon hol van az éjjel-nappali üzlet, ahonnan hordta a hátizsákjában valamikor a sok finomságot nekünk? A banánt, a datolyát, a fügét, téliszalámit, vagy néha egy-egy kókuszt, melynek feltörése közben annyit nevettünk, hogy a könny is végigcsorgott arcunkon. Emlékszem első alkalommal fejszével, majd kalapáccsal, végül fűrésszel próbáltunk a kőkemény héjon áthatolni, mire sikerült a kókuszhoz hozzáférni. Máskor pedig néhány üveg orosz tejet cipelt, melynek cimkéjén ott állt a felirat: ”MOLOKO”, máskor pedig tejport hozott, melyből bármikor készíthetett anyukám tejet, ha éppen aznap nem kaptunk reggel frisset a sarki közértünkben.  

-Megérkeztünk gyermekeim!- állt fel édesapám az ülésről, éreztem a hangjából,  valahonnan mélyről, a szíve tájékáról szomorúság tört fel, melyet képtelen volt akkor leplezni. Nagyot sóhajtott, közben szedegette le a kis bőröndöket, hátizsákokat a polcokról. Anyukám már a kardigánokat nyomta a kezünkbe, s halkan megjegyezte: 

-Ma nem az évszaknak megfelelő időt fogtunk ki gyermekeim! Az eső annyira lehűtötte a levegőt, alig lehet ma tíz fok!- 

Apukám egy-egy kis hátizsákot adott a hátunkra és kezünkbe egy-egy könnyebb csomagot nyomott. 

-Mint a málhás szamarak, úgy felpakoltunk!- jegyezte meg a húgom, aki sosem szeretett cipekedni. Még az öcsémnek is jutott egy könnyebb kis csomag, aki akkor még alig volt nyolc esztendős.  

-Ez nagyon nehéz apa!- síránkozott. Fogalmunk sem volt, hogy anyukám miket rakott ezekbe a csomagokba, de tudtuk, hogy szüleink szinte mindent eladtak, vagy a rászorulóknak elajándékoztak, amikor eladták a házunkat tavaly ott Földváron.  

-Most mindent újra kell kezdenünk!- mondta akkor szomorúan édesapám, s még hozzátette-Ki tudja immár hányadjára tesszük mindezt!- akkor könny csordult arcára, s gyönyörű égszínkék szeme nedves lett a könnyektől. 

Azokat a berendezési tárgyakat, melyeket megtartottak akkor, most a vagonokban hozták velünk, s valamikor majd hazaszállítsák az új otthonunkba.  

Édesapám egyenként lesegített bennünket a vonatról, előbb édesanyát, majd utána minket, gyermeket. Az eső egyre jobban eleredt, dörgés, villámlás kísérte a sűrűn hulló esőcseppeket.  

-Csak két esernyőnk van.- jegyezte meg anyukám- de mindenkinek van esőkabátja a csomagba,  majd előszedjük azokat is a váróterembe.- 

Gyorsan szedtük a lábainkat, igyekeztünk édesapánk után, aki mutatta az utat a váróterem felé. Amikor odaértünk, leültünk és türelmetlenül figyeltünk kifelé, néztük, hogy mikor csendesedik az eső, amikor végre útnak indulhatunk. Közben anyukám elővette az esőkabátokat, s azzal is könnyebb lett a csomagunk.  

Észre sem vettük, amikor édesapa elment, anya pedig közben szendvicseket nyomott a kezünkbe, és elővett egy termoszt, amibe a forró citromostea még mindíg gőzölgött. Miután ettünk, ittunk, apu is végre visszaérkezett. 

-Már csendesedett az eső, talán útnak is indulhatnánk!- szólt halkan, szinte alig hallottuk szavát. –Mehetnénk taxival, de azt sehol sem találni ilyenkor, ha esik az eső! Ezért most villamossal kell mennünk!- sopánkodott apukám. 

- Jegyet vettél-e édesapa?- kérdezte tőle anyukám. 

-Természetesen vettem méghozzá átszállójegyet mindenkinek.- Megálltunk a pályaudvar melletti villamosmegállóban.  

-Már jön is a negyvennégyes villamos!- jegyezte meg apu.  

A villamos közeledtével rajta az alábbi feliratot figyelhettem meg: a 44-es számot és alatta a Zugló és Moszkva tér feliratot. Felszállás után széjjelnéztem, alig voltak a villamoson, így mindnyájan le tudtunk ülni.  

Édesapa elkezdett magyarázni nekünk, hogy a fáradtságtól el ne aludjunk.  

- Gyermekeim! Ez hát a mi Budapestünk! A kis hazánk legnagyobb városa, itt kétmillió ember él, hazánk lakosságának húsz százaléka. Ilyenkor napközben az emberek dolgoznak, de korábban zsúfolásig megtelnek a buszok, villamosok, az emberek tülekednek, hogy felférjenek, mert elég ritkák a járatok. Nektek teljesen új lesz ez a város, hiszen Szolnokon, Kuntszentmártonon kívül szinte más városokban nem is jártatok még.  

- Dehogyisnem édesapám!- vágtam közbe - Hiszen Miskolc, Kazincbarcika, Almásfüzítő, Füzéradvány, Szarvason, Debrecenben és már sok helyen jártunk!- 

- De nem egyedül- válaszolta apa – Itt egyedül fogtok közlekedni, ezért kérlek benneteket, mindenre figyeljetek oda, amit most mondok nektek! Nagyon fontos, hogy megjegyezzétek, ha valahol felszálltok a buszra, villamosra, előtte a megállókban kihelyezett táblákat olvassátok el! Azon nézzétek meg hány megállót kell menni, s azt a járművön menet közbe számoljátok. Ha leszálltok, ne szégyeljetek kérdezni, ha nem tudjátok, hogy merre kell menni! Fontos megfigyelni, melyik oldalon szálltok le, mert visszafelé pontosan ellenkező irányba, ugyanarra a számozású járműre kell majd felszállnotok! 

- Ez a 44-es villamos és a Moszkva térre visz bennünket- mondtam. 

-Igen kislányom. Neked főképp kell figyelned, mert szeptembertől te már Budapesten jársz a gimnáziumba. A testvéreid majd később megtanulják, mert velük még lesz időnk sokszor bejönni, és együtt utazgatni, de eleinte majd téged is el fogunk kísérni.- 

Már az ötvenhatos villamoson ültünk, amikor édesapa rövid hallgatás és átszállás után újra megszólalt. 

-Most a Hüvösvölgyi úton halad a villamosunk, majd a Völgy utcán át nemsokára Hűvösvölgybe leszünk.- 

-Olyan szomorú idő van édesapám!- mondtam kissé szomorúan. 

-Amilyen szomorúak mi vagyunk!- sóhajtott édesapa. Ekkor már a felüljáró alatt döcögve kanyarodott a villamos. Édesapámra néztem, arcán könnyeket véltem felfedezni. Ettől én is még szomorúbb lettem. Bizonyára neki is eszébe jutott a csodás terv, mely kútba esett abban a pillanatban, amikor a szüleim aláírták az adás-vételi szerződést ott, Dr. Gellén Ottó ügyvéd úr asztalán. A csodás terv megvalósítás nélkül a szemétkosárba lett kidobva. Most újabb terveket kell készíteni a szüleimnek. Vége a gyönyörű álomnak! A csodás háznak, a rózsalugastól díszlő udvarnak, már nem illatozhat az estike sem többé az ablakunk alatt, melynek illata belengte éjjel a szobánkat a nyitott ablakon át. Vajon lesz-e kert, ahová nyári estén majd kiülhetünk, mint eddig, lesz-e tábortűz, melyet körbeülhetünk, édesapa bográcsban főzheti-e a slambucot, vagy a birkapaprikást, melyet mindnyájan annyira szeretünk? Emlékemben még éltek azok az esték, amikor testvéreimmel vitatkoztunk, mikor este a Holdat szemléltük. Egyikönk azt állította, hogy a Hold egy emberfejhez hasonlít, szinte látni véltük, amint ránk mosolygott. A másik pedig váltig állította, hogy ő egy fasort lát rajta egy sorházzal.  

Leszálltunk a villamosról, még szakadt az eső, s messziről még dörgés hallatszott, majd villám cikázott át   felettünk a szürke égbolton. A csomagjainkkal rohantunk át az úttesten a váróterem felé, hogy közbe el ne ázzunk.  

-A busz néhány perce ment el – jelentette édesapám, miután visszajött az indítófülke felől- fél óra múlva indul majd a következő. – mondta. A kisöcsém ekkor nyafogni kezdett. 

-Álmos vagyok anyukám!- nyöszörgött és közben pityeregett. 

-Hosszú volt az út kisfiam, elhiszem, hogy elfáradtál!- Szólt anya, majd leült egy padra, és odaszólt Zolikának, hogy üljön az ölébe. Ő szót fogadva, néhány perc múlva már lehunyta kicsi fáradt szemeit, és aludt. 

- Hol fogunk lakni édesapa?-kérdezte a húgom. 

-Egyenlőre albérletbe, egy idős házaspárnál vettem ki lakást kislányom addig, mig építek valamit a fejünk fölé.- felelte apa.  

-Már megint egy újabb házat! Már hanyadikat édesapám? Mindíg építesz, de mégsincs ahová mehetnénk! Meddig lesz ez így?- kérdeztem és közben vádlóan anyura néztem, aki miatt most ismét költöznünk kellett, ismét új otthonunk lesz, de meddig? Anya egyet gondol, s már azt is eladja. Állandóan költözni akar, szinte mániává vált a költözködés.  

 „Egy idős házaspárnál...” –mint mondta apukám, s ez oly fájón hangzottak e szavak a szájából. Már megint másnál fogunk lakni! Még visszaemlékeztem, amikor kicsi lány voltam, a drága Lizi néniéknél laktunk, ott Földváron, az Állomás utcában. Az első eset ott történt, amikor majdnem meghaltam. S azóta már hányszor meghalhattam volna, de anyukám nemrég már ezt mondta:  

„ A Jó Isten is vigyázz rád drága kislányom!”S én azóta hiszem, hogy így van. Emlékszem még a drága Lizi nénire és Lajos bácsira, akinél akkor laktunk. Már négy éve annak, hogy mindketten elmentek, gyorsan egymás után. Előbb elment Lizi néni, majd egy hónappal később Lajos bácsi követte őt. Vajon édesapám miért nem fogadta el tőlük az örökséget, hisz ránk akarták hagyni a vagyonukat, s vajon miért utasította vissza? Könnyes szemmel könyörgött a Liza néni neki és anyukámnak, de ők hajthatatlanok voltak, s vajon miért utasították vissza a Fábián Lajos bácsitól is az örökséget, aki anyukám nevelőanyjának későbbi férje volt. Ő is gyermek és rokon nélkül halt meg. Vajon miért csinálják ezt a szüleim? Képtelenek elfogadni bármit másoktól, pedig ők mindig segítenek mindenkinek. Egyszer édesapa ezt mondta: 

- Épp eléggé fáj nekem, tele van a szívem hálával, már annyian segítettek nekünk az életben, hogy mig élek nem tudom azt meghálálni! 

- De kitől, s mit kaptál apukám?- Kérdeztem akkor, s ő e szavakkal válaszolt kérdésemre. 

- Az életemet gyermekem.- s mi tudtuk, hogy kik és miben segítettek. Édesanyám mesélte, hogy hosszú évekig a barátok bújtatták édesapát, amikor kimondták felette a halálos ítéletet.  

„ A rendszer ellensége!”-hangzott el a vádbeszéd a bíróságon, de ugyanezt hallottuk akkor is, amikor két férfi valamikor régen, nálunk járt és őt kereste. Anyukám sírva mondta: 

” Miért nem hagyják már élni a férjemet, ő nem tett semmit!”S akkor az a férfi csak ezt hajtogatta: „De a rendszerünk ellensége!” Édesanya pedig ezt válaszolta:” Mindíg szociális érzelmű volt az egész családja!” Még mondhatta volna azt is, hogy az apja orosz tábornok lett valamikor. ezért gyilkolták meg! A nénje, Margit grófnő felosztotta a birtokukat! A férjem nem köpönyegforgató értsék meg! De nem mondta, ezt még úgysem mondhatta, mert akkor vittek volna Szibériába bennünket, ahonnan számtalan rokonunk nem tért vissza többé! Anyukám mesélte, hogy ezt követően Licska bácsi a községünk párttitkára rábeszélte öt, hogy lépjen be a pártba, s akkor rehabilitáltatni tudja az édesapámat. Amikor ezt hajlandó volt anyukám megtenni, akkor vége lett a bújkálásnak, végre együtt lehetett a családunk! 

Amint ezekre gondoltam, közben beállt a hatvanhármas busz és mi felszálltunk. Az eső is kezdett elállni. Még mindig az járt a fejembe, hogy miért nem fogadnak el a szüleim senkitől örökséget. Most lakhatnánk a szép polgári házak valamelyikében Földváron, az Állomás utcában vagy Szentes központjában, ahol Fábián Lajos bácsinak volt egy kétszintes emeletes háza, s mindkettejöknek szőleik és földjeik voltak. Most megyünk valahová idegenbe, nekem ez olyan, mintha külföldre távoznánk! Fájdalmas és szomorú, de tudom, nemcsak nekem, hanem az apukámnak is! Mi ketten félünk minden újtól, mi annyira egyformák vagyunk! Anyu nem fél már semmitől. Ő nagyon erős asszony, megedzette az a sok szenvedés, melyen keresztülment! Ma már kemény, mint a kő! Néha azt gondoltam róla, talán a szíve helyén is márcsak egy kő van. Szívtelenné vált a sok megpróbáltatástól. Még a háborúban elvesztette az első férjét, és a legelső gyermekét, majd beállt katonának a Demokratikus Hadseregbe, s ott a debreceni kaszárnyában a sok-sok oldal halálos jegyzőkönyvet neki kellett megírni. Éjjel álmában még ma is felriad, s olykor szokta mondani, hogy sortűzre ébred, maga előtt látja a hetvenhárom ember arcát, akiket, mint testvért úgy szeretett, s akiknek a halála úgy érzi, az ő lelkén is szárad.  

„De hazaárulók voltak!”Mondta akkor az ezredes, amikor sírógörcsöt kapott  a kivégzések után.  

„Hazaárulók?” Kérdezett vissza anyu, „de hiszen mi mind azok vagyunk! Vajon nem hazaárulás-e, hogy mi az oroszokat segítsük? Német vagy orosz, nem mindegy? Hazaárulás az bármelyiknek segítünk is! Mind a hazánk ellen támadtak!” 

E szavakra az ezredes szólni sem tudott. Bizonyára belátta anyám szavainak igazát! A parancs az parancs! Édesanya éjszakánként még látja a halott két pici gyermekét is, akiket magához vett az Úr nagyon korán, még első szülinapjukat sem érhették meg. Aztán elvettek mindent, ingatlanokat, vagyonokat, s megmaradt a nagy szegénység, és az ismerősök jószándéka. Édesapa halálos ítélete, az örökös rettegés attól, ha őt elfogják, mi lesz akkor a családdal? De anya már nem sír, elsírta minden könnyét, túl van minden bánatán, kiszáradtak a szemei, bár arca még sima, még szép, de látszik rajta, hogy nagyon meggyötört és fáradt, mint ahogy édesapám is.. 

„Még szerencse, hogy nem vittek bennünket Szibériába, vagy a Gulágra!” Mondogatta sokszor anya.  

Édesapa sír, láttam szemében a könnyeket, ettől én is könnyezni kezdtem. Tudom, hogy mire gondol, átérzem a fájdalmát, most minden az eszébe jut. A gyermekkor megpróbáltatásai, a háború borzalmai, menekülés a frontvonalból, az elhunyt bajtársak, a halálos ítélet, majd bújdosás a barátoknál, s végül a nagy öröm, hogy bár szegények lettünk, de megérkezett végre a felmentés! A sok szenvedés után még érző ember tudott maradni, ő még mindig tud sírni. Ember tudott maradni az embertelenségben is! Még tudom, most is szeret mindenkit. Soha nem hallottam, hogy valakiről rosszat mondott volna, vagy mások tetteit kritizálta.. Mindig tele van szeretettel és bizakodással. Nemrég egy ismerős néni ezt mondta: „A te édesapád Jó Istentől megáldott csodás ember! Szeressétek őt nagyon!” mondta, s könnybe lábadt a szeme. „ Mi szeressük őt nagyon” válaszoltam akkor. 

Végre megérkeztünk! Ott álltunk egy üres telek előtt, melyen aluminium táblákból  készült kis kunyhó állott.  

-Ez a bádogház a mienk?- kérdeztem édesapámat. Ő kiérezte szavaimból a keserüséget, a döbbenetet és  a szörnyüködést, s látta, amint vádlóan anyukámra néztem.  

-Lesz itt ház is nemsoká kislányom!- vígasztalt szavaival és közben keserüen mosolygott rám.  

-De mikor apukám?Már július vége van! –  

-A karácsonyt a saját házunkban fogjuk ünnepelni!- ígérte akkor édesapa.  

S Ő, amit megigért, azt mindig megtartotta. Karácsonyt már a saját kis házunkban ünnepelhettük. Mi áldottuk az Istent, hogy újra lett otthonunk! Hálából Szent estén, éjfélkor elmentünk a misére. 

„Köszönöm Drága Jézus!” –rebegtem, s bizonyára a szüleim is ugyanezt tették akkor, ott az Isten házában! Hittük, hogy van Isten, aki segít nekünk újra és mindig újra talpra állni.

Jelige: LÉLEKTOLL

Ezer és Millió

Millió ember, millió gondolat,

Millió rohanó, zakkant gyorsvonat.

Ezernyi-féle színes buborék,

Ezernyi hang és szótöredék.

Millió gond, millió örömkönny,

Millió rövid, heves közöny.

Ezernyi-féle mosoly a szájon,

Ezernyi érzelem ül az orcákon.

Millió munka, millió feladat,

Millió aprócska, fénylő alakzat.

Ezernyi taps a dolgos kéznek,

Ezernyi hála, s köszönet.

Millió béke, millió nyugalom,

Millió kéz, millió oltalom.

Ezernyi szeretet sok kis szívben,

Ezernyi csepp a nagy tengerben.

Gondolat…

A gondolat, mint apró porszem

Verekszi át magát az árnyékon,

Az árnyékon, mely elrejti a fénytől.

Elég egy vihar, vagy bizonytalanság,

Egy éles vita, félelem,

Ami úrrá lesz a kis fénycsóván,

Mely utat törne magának…

Majd visszatér, lecsap újra

Nem enged a gátaknak,

Az indái hiába fáradnak,

Egyre csak kapaszkodik, tör előre

Hirtelen kirobban, majd gyökeret ver,

Befurakszik, helyet csinál,

Terjeszkedik, s mint a villám, lecsap.

Érvényesül, növekszik,

Betölti a hiányzó rész foltjait.

Ritka vendég

Nálam a boldogság ritka vendég,

Beporzott a szenny rég,

Nyugodni nem hagy, kísért monoton

Egyedül a reményt hordozom.

Szállni

Szabadon, mint a léggömb,

S, mint a madár,

Ki határokon túl száll

Könnyedén suhanni a szél hátán,

Szemben meg a szivárvány.

Szállni a szavakkal,

A kósza gondolattal,

Lebegni a felhők felett,

Hol szivárvány születhet.

Repkedni, mint akinek semmi gondja,

S egyben van a motorja.

Létezni csak gondtalan,

Létezni az álomban.

Pénz beszél

Az ég kék, a Nap ragyog,

Arcomra mosoly fagyott

Kendőzve a sok fájdalmat,

Hogy ne keltsek szánalmat

Az emberek szívében,

Kik zsebében költőpénz pihen,

Mit erre-arra költhetnek,

S zsebükből ki-kiszöknek.

Az én zsebem üres persely,

Hiába rázom minden reggel,

Útiköltség még belefér,

Szórakozást már nem remél.

Jelige: Judy68

Boldogság

Nézz le a mélybe,

Titkok kertjébe,

Kincset remélve,

Szívem rejtekébe.

Hol a boldogság magva

Születését várja.

Hová őt az Isten érzékeny burokba

Ültette el bízva,

Az igaz szeretet egykor megtalálja.

Lágy hangon szólítsd meg,

Kibújik a fényre megismerni Téged.

Megismerni, megszeretni,

Soha többé elengedni.

Féltve óvd őt mindig,

Éltesd igaz hittel,

Tápláld el nem múló,

Tiszta szeretettel!

Akkor majd a remény

Rejtelmes és örök

Tavasz-illatára

A boldogságmag csodás virágot hajt,

És az egekig nő…

Egyre nő, töretlen,

Beragyogva élted,

A végtelenben…

Gyermekkorom szép nyarai

Gyermekkorom szép nyarait

Fehérgyarmaton töltöttem,

Zsuzsi-vonat volt a neve,

Amin oda zötykölődtem.

Későre járt minden este,

Mikor oda megérkeztünk,

Apám csendben nézte, ahogy

Nagymamával ölelkeztünk.

Áldott, kedves, jó asszony volt

Drága Illyés Julianna,

Minden kisgyermeknek ilyen

Nagyszülő a vágya, álma.

Sütött főzött, a ház körül

Folyton- folyvást tüsténkedett,

Tésztagyúrás fortélyait

Megtanulni is engedett.

Tejet hoztunk a kannában

Az utca végi kisboltból,

Kertben termett sok-sok zöldség,

Nem vettük mi a piacról.

Pipikéim, pi-pi-pi-pi!

Hívta a baromfiakat,

S hagyta, hogy én nagy vidáman

Megkergessem a tyúkokat.

Mozsárban tört finom sóval

Ízesített tyúkhúslevest,

Gyertek hamar! Kiáltotta,

Ha ebédhez megterített.

Hideg nyári éjszakákon

Begyújtotta ő a kályhát,

Kézzel hímzett „goblein” párnák

Díszítették az ő ágyát.

Árokparton játszadoztunk,

A sok nyaraló kisgyerek,

A kukoricagóréban

Bújócskázni is lehetett.

Itt a fagylalt, jeges fagylalt!

Hallottuk már nagy messziről,

Tricikliről gombócolták,

És csupán ötven fillérből.

Faluvégi vásártérre

Gyakran elvitt a nagymamám,

Piedone Egyiptomban,

Ez volt a mozi délután.

Gyermekkorom szép nyarait

Fehérgyarmaton töltöttem,

Hálás vagyok, hogy ilyen szép

Élményeket megélhettem.

Kezdet és vég

Lennél-e reggelem?

Lelkem megmentője,

Lennél-e éjjelem,

Álmaim őrzője,

Háborgó tengerem

Csillapítója,

Mosolyodtól sebzett szívem gyógyítója,

Lennél-e számomra kezdet és a vég,

Gyengéd ölelésedből soha nem elég,

Boldogság illata,

Mézédes mámora

Lennél-e örökre?

Jelige: A költészet szabad

 Édes keserűség

Merengve némán, könnyeket törölve,
Álmoktól búcsúzni s megválni örökre,
gondolkodni a megsárgult képeken,
túllépni a régi életen.
Búval telve, remegő kezekkel,
könnyező szívvel és könnyező szemekkel,
dobbanó szívvel és éledő lélekkel
megbékélni a rég múlt szépekkel.
Elválni attól is, mi veled sosem volt,
kizárni azt, mi már szívedig hatolt,
nem belehalni a szomorú szóba,
kettőtök nevét írni a hóba.
Megszámolni százszor, amit megéltél,
mintha kapnál csókot, mit sohasem kértél.
Élni csak boldogan, nem sírni, ha fáj,
de sírni örömödben, ha elönt örömdagály.
Dúdolni halkan az ismerős dallamot,
megismerni a nem ismert szólamot,
fázni a melegben, szomjazni a tűzben,
el nem tévedni az iszonyú űrben.
Várni valamire, ami tán nem jön el,
kiásni egy halmot, mely bűnöket föd el.
Magunkban csendben színt vallani,
az elejtett szót is meghallani.
Várni esőben, míg lesz újra derűs ég,
várni hitetlenül: édes keserűség.

(2016.09.)

Fohász

Segíts rajtam, Istenem, segíts!
Szeress engem, Istenem, szeress!
Bűnösökkel egy lángra ne hints,
Örök kárhozatra, ó, ne vess!

Ne vedd el tőlem életem értelmét,
más befejezést nekem ne keress!
Boldog világomnak add vissza lényegét,
örök kárhozatra, ó Uram, ne vess!

Fiatal lángomat gyújtsd meg újra, kérlek!
Tévutakra, s Tőled el ne vezess!
Vigasztalj kebleden, óvj Te meg, hisz félek,
s örök kárhozatra, könyörgöm, ne vess!

Tekints le hívedre, ki zokogva kér,
ki Téged, s irgalmat szüntelen keres,
ki megtörve békét csak Tőled remél,
s így kér: Kárhozatra, ó Uram, ne vess!

Tekints le, s emeld fel porból magad mellé,
Mutasd meg neki, mi volna helyes,
add meg neki, mit kér, tedd szívét Tieddé,
s örök kárhozatra, Édes Uram, ne vesd!

Tagadom

Tagadom bennem az élet megvalósulását.
Tagadom a lényem hús-vér földi mását.
Tagadom, hogy ezen a Földön valaki lettem,
tagadom azt is, hogy embernek születtem.

Nincs az, aki van, és nem is él,
Hiszen az élet jóval több ennél.
Nem mondhatod soha, hogy létezel,
mert a testedben csak egy Isten-báb leszel.

Valamely hamis ballada rövid sora lettél,
ne várd, és ne hidd, hogy több lehetsz ennél!
Csak cseng a sivár, süket csend zaja,
s benne csendül világunk apraja,

Felzendül vele kevély nagyja is,
s bolond a világ, mert mindezt hagyja is.
Hazugság zengeti fülünk hárfahúrját,
de megveti agyunk is a kultúrát,

végül mindannyian nihil-semmik leszünk,   
s koldus-béren majd boldogságot veszünk.
De nem egyformán jut nekünk az érték,
úgyis előbb kapnak, akik előbb kérték.

Majd előbukkan egy bölcs közülünk,
szem elé tár mindent, s mi ennek örülünk,
de terem körülötte ostoba rögtön száz,
aki őhelyette mindent megmagyaráz.

Ezért van úgy, hogy soha nem mi döntünk.
Ezért uralkodnak ostobák fölöttünk,
hamis hősök a semmiből így teremnek,
s mi áldozati leszünk a történelemnek.

Kitaszítják azt, aki az igazat mondja.
A hozzáértőkre a Főnöknek lesz gondja.
Az igazat elítélik koncepciós perben,
és milliók hisznek a hamis ítéletben.

Én tagadom ezt. Nem ilyen vagyok.
Én a világra jóval többet hagyok:
igazságot, szabadságot, bizodalmat, reményt,
szavaim igazolására pár kopott költeményt.

Idézzétek majd fel, amit mondtunk többen!
Talán szavunkra majd a világ rádöbben,
hogy önmagunk zsarnokai, börtönőrei vagyunk,
mert hagyjuk, hogy a józan észt eltaszítsa agyunk.

(2016.11.)

Jelige: Bölcsőnk a Föld

Köszönet

Üdvözlök mindent ami tiszta és szép
A nyíló virágokat, a bíbor naplementét
A szél zúgását, a tajtékzó vizeket
A záporoktól terhes bús fellegeket

Köszöntök minden új dallamot
Minden születést, minden lábnyomot
Minden kézfogást és minden csókot
Mindent, amit csak az élet hordoz

Üdvözlöm a csendet szobám melegében
A lobbanó lángot a rostély rejtekében
Roppanó fa táncát, szelíd varázsát
Amint feloldja kis szobám magányát

Köszönöm a napot, az újabb virradatot
Köszönöm a holdat, hogy elaltatott
Köszönök mindent ami lüktet és él
S hogy velük harcolhatok a holnapokért

Bölcsőnk a Föld

Hozzád szól fohászom Élet Anyja
Te,- a mindenség örök hordozója
Újjá születik tőled, megújul a lélek
Sarjad, lombosodik százezernyi élet

Sokan kóborolnak a világban árván
Tán gazdagon, de hunyászkodva gyáván
Hit nélküli szívük magányosan retteg
Reszketve várják el az utolsó percet

Nem hisznek Istenben, emberben sem
Csak lopkodják, halmozzák a kincset
Házukat vastag kőfalakkal védik
Otthonuk nincsen, csak félve remélik

Faragott isteneknek áldoznak álarcban
De nem hittek soha a feltámadásban
Írtak könyveket, ájtatos zenéket
Festettek százszámra ál-festményeket

Nem elég, hogy titokban embert is ölnek
Pajtáikban vad szörnyeket nevelnek
Még többet akarnak,- a drága Földet
S még ennél is többet,- a világegyetemet

Hozzád szól fohászom Élet Anyja
Derüljön fény az örök nagy titokra
Lélek nélkül élni maga a szegénység
Koldussá tesz a nagy mammon-szentség

Bölcsőnk a Föld, takarónk az ég
Imánk a szikrázó mennyekig felér
Legnagyobb gazdagság a szeretet
Add, hogy mindenkit ez érzés éltessen

A keselyű

A keselyű ki saját testét tépi
Ittasan a vértől azt is elfelejti
Hogy a behabzsolt élelemmel
Saját magát emészti fel
Csámcsog, röhög, koncot kínál
Ugrál körötte a sok dög-madár
Ujjongnak, röfögnek, éljeneznek
Fejére fényes tűzkoronát tesznek
Esznek, zabálnak és hánynak
Semmi nem elég e rút világnak
Tombolnak, magukat úrnak képzelik
Satnya-rút fejükkel bekebelezik
Rángatják, cibálják fekete ruháját 
Szomjasan isszák a meleg vér szagát
Részegen a vértől eladják a gazdát
Eldobják a népet, az elárult hazát
Csak a vér kell -
S a keselyű saját vérébe térdel
Nehéz a korona a megtépett fejen
Ocsúdna, de most már nem lehet
Mély földbe hull az ékes fejfedő
Felette tombol még az égő mező
Halkulnak a hangok, elhallgatnak
Odalent már csend van
S örökre az is marad

Ne ébressz fel

Ne ébressz fel ha a fák közt
az alkony halkan oson
Ha utolsó sugarát dobja rám
a búcsúzó fénylő korong
Hadd ringasson fűágyamon
ezernyi kis játékos kobold
Hadd repüljek fel az égbe
hófehér pegazusomon
Ne ébressz fel ha a fák közt
az alkony halkan oson
Ne ébressz fel ha az éjjel
betakarta már vánkosom
Rétszagú balzsammal terhes
minden érintés, lehelet
Kósza bogárkák szövik
álombéli szépséges létemet...

Jelige: Csipke

Tégla     

Jogtalan a jog, mely elvileg mindent rendbe hoz.

Időről időre megírja,ki a gyilkos, ki a préda.

Úgy volna ez mind igaz, ha minden ember, mint

A tégla, egyformára volna gyúrva.

S mindenki akként gyártódna, mint milliónyi agyag,

S hasonló anyag, hol az agy, szív helyett szóló akarat.

Hasonló anyag, hol az agy, szív helyett szóló akarat.

S ki lélekben gyilkol, az büntetlenül tagad?!

S annak mi a jutalma ki mindig ember marad?!

Törvény-Jog-Hatalom…holnapra az összes szabály és

Akta, csak papírhalom.

Ki választja szét a rosszat a jótól, a sötétet a fényhozótól?!

Ki választja szét a rosszat a jótól, a sötétet a fényhozótól?!

Az életben tenni rendet, nem a halál után vágyni a mennyet!

S ki falat kalapál, hagyja abba már!

A romboló hang a fejben visszhangra talál.

Mocskos sár, nehéz sors,nehéz kereszt…

Kivel osztozkodol ezen, romlásból épülő reménytelen?!

Kivel osztozkodol ezen, romlásból épülő reménytelen?!

Fekete rögként pergő szavak nyakadra tekeredtek,

Iszapos formaruhád láttán, angyalok felnevetnek.

Árnyékodon nyúlós csend remeg,

Javíthatatlanul az igazságot keresed!

Tarolja le valaki a halált! Az, majd megteszi a hatást!

Tarolja le valaki a halált! Az majd megteszi a hatást!

Az lenne az igazi igazságszolgáltatás!

Ne a temetőben virítsanak a nárciszok!

Erre kellenének paragrafusok!

A víz alatt        

Hirtelen csobbanás, így akarta!

Lent, a mocskos iszapban, hol

Néma halak, zöld unalomban élnek,

Az állott víz hálójában ficánkol a lét.

A mélység fölött, a zajos világban,

Eltörpül a csend, nem érti senki miért…

Lázadó sötét és hallgatás van ott,

Hol nem lélegezhetsz, fulladozol.

A földön is ezt tetted, nem tanultál

a hibáidból!

Megint csobbanás!

Nem engednek még elmenni. Ess bele

egész testeddel, mint kötéltáncos  a

védőhálóba! Köszönd meg!

Ne gondolj többé arra, mi van a víz alatt!

Ott csak betolakodónak tartanak!

Maradj két lábbal a földön, arra születtél!

                   Pengeélen                

A Hold ezüstszálon

engedte le hozzám

 az éjjel a reményt.

Láttam, ahogy

Kinyitottam a szemem,

ott, a kórházi ágyon.

Azt hittem meghaltam.

Karambolos autó a testem.

Egy mondat jár a fejemben,

amit kényszerből ismételgetek:

„Isten szeret!”

Átértékelődik minden,

Amikor az életből majdnem kilépsz.

Pedig volt, hogy ezt kívántam,

Most mégsem szeretnék menni.

Csak néhány deka agy,

pár kiló csont,hús, bőr és

egy tonna érzelem hörög bennem!

„Isten szeret!”

Élet-halál közötti lebegés.

Az elszakadt ezüstszál

arcon legyint: felébredek.

Rég nem álmodtam ilyen rémeset!

Mellettem békésen alszol:

’Soli Deo Glória’

JELIGE:  EGO TE ABSOLVO

A ciherésben

(Szilágyi Domokossal)

Meddig kell várnom még itt ébren?

Mappákba gyűjtve minden vétkem,

szavak zuhognak, hiszen bőven

termett belőlük téridőmben,

s azon is elgondolkozom,

hogy van vagy nincs a Higgs-bozon,

melyből az Isten lényegére

következtetni tudna végre,

kinek kezdettől az a dolga,

de csak mímeli, hanyagolja,

mint irgalmát a poroszló nép,

nehogy a titok kitudódjék,

nehogy a sátán megneszelje;

torkomba hulltál, égi pernye,

belém sodort a pokol füstje,

bár sosem vágytam én ezüstre,

láttam, ahogy a törvény égett,

de sem kegydíj, sem hírnév végett

nem változtattam soha pályát,

borkút vizének savanykáját

szerettem inkább, földi másod;

elsötétülnek látomások,

elakadnak a szavak végül,

fogy a levegő, belekékül

minden sorom a könyvtárakban,

vizslatják, metszik, mi van abban,

kinek használt és kinek ártott,

szememmel játszva billiárdot,

kiröhögnek az igen bátrak,

terpeszben fölöttem megállnak,

konspirálnak, dekonspirálnak,

ahogy érdekük épp kívánja,

szorítják körmömet lilára,

véraláfutás feketéllik,

hívásaimat mind bemérik,

gondolataim ők gondolják,

övék a hatalom, az ország,

ők fojtogatnak, nem a szégyen,

hagytam: amint volt, akképp légyen,

pontosan, miképp mindahányan

ezerkilencszázvalahányban,

gyertya nélkül a vaksötétben,

álltunk az utcán sorba szépen,

pár deka remény hátha jut még,

forgott fölöttünk tébolyult ég,

igéim – vérem szólva szórtam,

nem kérdeztek, csak válaszoltam,

azóta magamon tűnődve

fekszem, nem várva más üdvökre,

korhadt fatörzs a ciherésben,

álomsóváran, szótlan, ébren,

várva, akitől nem rettegtem,

aki sosem volt ismeretlen,

megtalál végül, eljön újra,

hozzám hajol, kétkedve súgja:

életem megbocsáthatatlan?

S nem bánom majd, hogy itt maradtam.

A híd alól

Az Einstein-Rosen híd alatt

takar a térből egy darab

nincs több mérhető pillanat

a csillagőrség elhalad

lassítom lélegzetemet

ügyelnem kell hogy ne legyek

se látható se hallható

se köthető se oldható

az Einstein-Rosen híd alatt

számolgatom a társakat

tátott lélekkel szállnak át

mint kihajított rongybabák

üresen kívül és belül

mert egyedül mert egyedül

testük hullajtva tűnnek el

a kvantumhab mindent benyel

féreglyukon átkergetett

bűnös-bűntelen lelkeket

szerelmek robbanásait

s a történelem árnyait

és vissza többé nincsen út

annak aki most belehullt

annak sose lesz másik part

annak lelke is belehalt

mert egyedül mert egyedül

túlélni sosem sikerül

Lapulok rejtem magamat

el ne kapjon az áradat

mert én majd veled csak veled

mert én sehová nélküled

mert amíg éltem vártalak

az Einstein-Rosen híd alatt

csak eltűntél de jössz te még

majd rám találsz adná az ég

majd átölellek mielőtt

hódítanánk új téridőt

összeérünk felvillanunk

egymáshoz olvasztjuk magunk

együtt győzzük le nem vitás

a zsarnok szingularitást

mi együtt jutunk át oda

és az lesz kettőnk otthona

A puha csend bebugyolál

csak szeretet van nincs halál

és csak e vers zenéje szól

az Einstein-Rosen híd alól

Régi ház

Lakatlan áll mmár ötvenhárom éve

a ház, ahol meghalt egy kisgyerek.

Nem emlékszem hangjára, csak nevére,

azt még értem, mint saját nevemet.

Elindulnék, ha hívnák. Szót fogadva

vinnék rábízott terhet bárhova,

mintha helyette nőttem volna nagyra,

és ő élne még mindig, én soha.

A lakatlan ház három ablakából

félévszázada lengő függönyök

csapnak az égre kérdést, választ, átkot,

de senki sincs az indulat mögött.

Ötévesen két Kosztolányi-verset,

hiszik vagy sem, már kívülről tudott.

Mikor a barna padláslépcsőn felment

anyját kísérve (ő volt, én vagyok?),

elhatározta, bármi történjék fenn,

biztonságosan le kell jutniuk.

Egy könyvben nemrég, homályos fényképen

látott egy szobrot: anyát és fiút,

az volt a példa, ahogy ők szerették

egymást, az Ige beteljesedett,

s a katonák a testet már levették

a keresztről és boldog este lett,

és megértette azt is, hogy miért a

szobornál nyílt ki mindig az a könyv,

ha nem volt otthon senki, a Pietà,

Michelangelo műve ráköszönt,

az mondta el, hogy nincs külső segítség,

szülő és gyermek egymást mentheti,

akár a halálból, ha minden kincsét

hiánytalanul átadja neki,

s ő átadta, nyakába csimpaszkodva

súgta fülébe: szeretlek, Anyu,

menjünk le innen, nem hagylak magadra

– a szobrot látta anya és fiú –,

induljunk világgá együtt, ketten,

a párnám vigyük, meg a könyveket,

gyere, Anyu, harang szól, megéheztem,

majd vigyázok Rád, nem vagyok gyerek.

Így mondta akkor, bölcs öreggé válva,

mert néhány hete látott már halált,

mikor a tűzhelynél a nagymamája

kettőt sikoltott és szíve megállt.

Az anyját vesztő anya nem találta

helyét a Földön, ma így látom ezt.

Átszökött volna akkor a halálba

a kisfiával együtt. Besötétedett

és lementek. Az anya sírva főzött

piros fazékban tarhonyalevest,

leültek, ettek, fölöttük időzött

egy láthatatlan szellem. Tudták: az az egy.

És verseket olvastak estelente,

a sorok közé hó hullt, télbe tél.

Költő lesz-e, ki anyját megmentette?

A gerendán még lengett a kötél.

Most megállok. Már nem hiszek utakban,

hol ég zenghet és megrendül a föld.

Ötvennyolc évet éltem, elfáradtam,

az árvaság csupán, mi még betölt.

Lakatlan ház, a téridő legvége.

S a kisfiú most anyátlan remeg.

Nem emlékszem hangjára, csak nevére,

ha meghallom a saját nevemet.

Ne számolgassam, hány évem van hátra.

Esendő voltam, nem tettem csodát.

Ha találkozunk, talán megbocsátja,

hogy életét csak így éltem tovább.

Jelige: Hellász virágai

Kanaké esküvője

A legszebb nap, miről lány álmodhat. Fehér ruha és egy gyönyörű csokor dadámtól.

„Makareusz szerelmem, jer közelebb Hümen papja vár.”

Hallgatom az esküjét, gyönyörű, főleg az ő szájából… Most én jövök.

„Én is mindennél jobban szeretlek Makareusz, és fogadok én is örök hűséget neked minden isten előtt. Ó, Hümen, Hümenaiosz! Kilépek Artemisz oltalma alól, hogy nővé érjek férjem mellett. Makareusz, fogadom külön a nagy Aphroditéra és Erószra, hogy mindig szeretni foglak. Fogadom Démeterre, hogy gyermekeinket szeretni fogom. Fogadom Hérára, hogy hűtlen soha nem leszek. És kérem Rhea segítségét, hogy jó anya legyek. Fogd a kezem.”

A szalag lassan körbe fonja kezünk. Mi már összetartozunk. Lehunyom szemem, várom édes csókod. Oh, igen. De jó… Uhh, mi ez az íz? Epe? Jaj! Ti kik vagytok? Hogy kerültetek ide? Igen, ti hárman ott a fáklyával, feketében? Mit vigyorogtok? Ne vigyorogjatok! Ne nézzetek így rám! Kik vagytok? Hajatokban… kígyó tekereg? Csaknem? Ugye, nem?! Aléktó? Megaera? Tisziphoné? Ne! Ne bólogassatok! Hagyjatok! Semmi keresnivalótok itt! Miért jöttetek? Tönkretenni esküvőmet? Mérgezni szerelmünk? Miért? Nem vagyok bűnös! Hagyjatok! Nem vagyok őrült! El innen! Ő az apja, és szeretem! Mi a baj ezzel?! Korán engedtünk a vágynak? De most már rendben van? Zeusz és Héra törvényének eleget tettünk. Nincs bűnöm! Apám? Apám ellen fordultam, tudom, de sose egyezne bele. Pedig ez nem bűn! Szeretni sohasem bűn! Szóljatok! Ha tudná, megölne a gyermekkel együtt a szívem alatt. Pedig ő végképp nem tehet semmiről. Világra se jött, nem bűnhődhet miattam. Nem bűnhődhet, mert engedtem a vágynak, mert hagytam, hogy elcsábítson… Ha nem lenne, hozzámennék? Igen, mert nem akarok mást, csak Makareuszt! Csak őt szeretem. Az egyetlen férfi, az egyetlen szerelmem. Senki más! Ne kínozzatok, tekintetetek tőrként jár át. Inkább szóljatok! Mondjátok, mit akartok, csak ne nézzetek így! Miért bántotok? Más hűtlen, szeretőket tart, áltatja magát! Mi szeretjük egymást, nem tudunk egymás nélkül lenni. Áldoztunk Artemisznek! Vagy már késő… Aphrodité mellettem áll! Erósz mindenképp! Ő tudja, milyen, mikor mindenki a szerelmed ellen van. A szerelem mindent legyőz. Erósz, én leszek bárhol az ő Pszükhéje, esküszöm! Megyek utána bárhová. Szeretem, és a gyermek is a szívem alatt… Higgy nekem… Déméter! Anyák és gyermekeik védelmezője, legalább te segíts! Oltalmadba ajánlom gyermekem… Hiába? Héra, Jaszonra kérlek… Rhea…

„Makareusz, jaj nekem, védj meg! Az istenek elfordulnak… Védj meg, vad erünnisz-had üldöz! Nemzőnk kívánja halálom! Makareusz, megöl minket! Fiam dühös vadak étke lesz…”

„Kanaké, egyetlenem, ne mondj ilyet! Kanaké, ne félj! Hallod, Kanaké, ne sírj. Ez nem történhet meg. Nyugodj meg, rendben lesz minden! Mellettem nem lesz soha bajod! Kanaké, vigyázok rád, ez a dolgom, Kanaké, ez a dolgom, hisz a bátyád vagyok…”

ORPHEUSZ HELLÁSZBA TÉR

Mindennap ugyanaz. A nyári nap tűz le rám, izzadok, de nem mozdulok. Várok, ahogy egy jó katonához illik. Katona? Hadvezér, parancsnok, stratéga. 100 ember fekszik mellettem a porban, s mind hangom lesi. Több vagyok, mint katona. (Végre!)

Iszonytató a forróság, nem angolnak való ez az idő, se a vidék. A vizünk is elfogyott.

Bírnom kell, ki kell bírnom, mert ők is bírják. Miattam. Én vagyok a messiásuk, aki hazájában senki volt, de itt próféta. Számukra én nem vagyok más, mint a rég várt, hosszú álmából ébredt Arthur király. Legenda vagyok…

Dél múlt, de nem tíz perce, lefogadnám, hogy száz meg tíz perce. Itáliában ilyenkor szieszta van. Jól megérdemelt hűsölés. Mézédes szőlő, érett sajt, zamatos füge, könnyű bor (Istenem, de hiányzik…) Még órák múltán is találok köveket, amik a bordáim közé fúrják maguk újra meg újra. Fürkészem folyton-folyvást a távolt. Na, talán most! Á, dehogy. Káprázat csak, délibáb csalt meg. Észnél kell lennem. Nem szabad hibáznom. Hisznek bennem.

Nem az önpusztító, nem az élvhajhász, nem a szajhák imádója, nem a mennyasszonyok megrontója, nem a cinikus lord, nem a carbonari, nem az örmény, nem a vérfertőzéssel is vádolt botrányhős, nem a saját szatírám hőse, de még csak nem is a nyomorék, akit még az anyja is csúfolt! Nem! Nem ez vagyok már! Nem, ez mind szerteszéjjel szóródott Európában, attól a naptól kezdve, hogy lábam megvetettem Kefalóniában, ez mind elveszett. Csak a hős vagyok. Éjszakában vágtató hölgyeket megsegítő magányos lovas, elesettek gyámolítója, Robin Hood, a jótevő, a felszabadító, a legyőzhetetlen!

Istentelen hőség! Mikor jönnek már?

Ha nézem a porban lapulókat, én magam is látom, hogy sok év eltelt azóta, hogy Leander átúszta a Hellészpontoszt, még kajla lábbal is megtettem szintúgy, mily kár, hogy akkor nem volt asszonyi öl, ami magába fogadott volna, mitől győzelmem még mámorosabb lehetett volna. Oh, drága görögjeim, félitek-e még mennydörgő Zeuszt, kívánjátok-e még hókarú Afroditét? Tudom nektek démonok mind, nem többek, hisz papjaitok megmondták. Nektek csak a márványba zárt császár van, aki majd elűzi a törököket. Ő nem ért ide, csak én, Orpheuszként. Itt vagyok, elfogadom tőletek a koronát is… Kostas, nem kell nektek tóga, hümation, de még a lordok ruházata sem. Csak azért vagyok Isten küldöttje szemetekben, mert kardotok és ruhátok viselem, és ez így jó.

Jaj, csak ne tűzne ennyire a nap! Még a legnemesebb tájékomon is ömlik a víz! A távcső már a verítékemtől homályos. Belefolyik a szemembe… (Ne nyafogj!) Várjunk? Most valami tényleg mozog, messze. Ez ő lesz! Lejjebb csúszok. Mint Leonidászát figyeli minden lélegzetvételem az én „háromszázam”. Jelzek, hogy közel az ellenség, de kivárunk.

Hallom, jönnek! Jönnek a törökök! Ez a pasa ma már nem jut el a szerájáig, Allah előtt felel vétkeiért. „Egy pisszenést se!” Még mindig várunk! Mozdulatlan kis csapatom seregekkel ér fel. Elszántságuk történelmet ír. Egyedül én félek, kételkedem magamban… végigfutnak agyamon tetteim, vétkeim, és satnya lábam… ám ha rájuk pillantok, látom: nincs visszaút…

Mikor már elég közel vannak, végignézek rajtuk és halkan a jelmondatot súgom. Válaszul üvöltik, lelkükből:

„Eleutheria i Thanatosz!”

Úrrá lesz rajtam a vakmerőség, és a dongalábból pata lesz, hogy vágtázó kentaurrá válva kaszabolhassam az ellent. Felpattanok! Újra: „Eleutheria i Thanatosz!” Magasba emelem szablyám! Legelőre rohanok! Lövések záporoznak! Kiáltásunk a hegyek visszhangozzák! Találat ér, több is, de nem érzem, nem fáj, nem érdekel, rohanok tovább. „Gyertek janicsárok! Nem félek, kardélre hányom mindannyiotok! Szabadság vagy halál!”

Ahogy kimondom, rám jön a köhögés, fuldoklom… kinyitom szemem, körbenézek, fehér minden… Lágy zefír lengeti a szúnyoghálót fejem fölött. Ekkor mindig rájövök, hogy még mindig Julius van Millingen doktor vendégszobájában vagyok. Kikecmergek nedvesre izzadt lepedőimből. Arcom törlöm. Az ablakhoz botorkálok. A csata zaja távolról szűrődik csak be a zsalukon át. A hőség! A hőség az nagyon is valódi, mindenmás csak „délibáb”.

Láz gyötör. Ágyban s párnák közt haldoklom, ahogy Byron hatodik bárójához illik, de inkább lennék most George Gordon, akinek születtem, a nincstelennek. Itt rág a rothadás a csatatér helyett. Meddig még, ki tudja? Halandó vagyok, pedig hérosz kéne, hogy legyek. Átok reád végzet! Miért ily halált adsz Istenem? Nem! Nem akarom… Inkább Morpheusz édes hazugsága! Ohh, éjszaka szeretett ikrei: Hüpnosz, Thanatosz legyetek irgalmasok: Ne jöjjön többé a fájdalmas ébredés…

Jelige: Bereza

Szerencse

A város határában lövészárok terpeszkedik,

az árok gerendákkal fedett részét csak

egy nemzeti színű lobogó és gyerekrajzok

tartják össze. Szinte mindegyiken ugyanaz:

lankák, lombos fák, mosolygós napocska

és a kétszínű lobogó. Az árok körül

egy kisebb keverékkutya rohangál boldogan,

a nyakában két töltényhüvely. Az egyik katona

megragadja és a kamera elé rángatja.

„Háromszor ütötték el, nem fél semmitől,

a gazdája adta nekem.” Talán a háború

majd meghozza a szerencséjét.

Ha nyírfák dalolnak

Éveken át együtt hallgatták

a jégtáblák vonyítását. Egyazon

ég felé nyújtózkodtak és amikor

csak tudtak, odaaraszoltak

egymáshoz egy mozgásképtelen

gondolatban. Azt mondják, egészen

a tajgáról fújta őket idáig a szél.

Két ember közelített feléjük

kacarászva dél felől, a városból.

Végigsimították a törzsüket,

megkopogtatták és elővették

a fűrészt. Mintha nem tudták

volna elviselni a dalolásukat.

A padlás

Könyékig túrtunk a fejedben,

ahogy kérted, ahogy kellett

valami régen elfelejtett, valami

kézzelfogható, valami még meg-

menthető után. Csak a tér volt

idegen, a tartalom nagy részét

már szinte sajátomként ismertem.

A por csak örvénylett, ahogy

körbevezettél az emlékek

csupasz erdejében.

Jelige: Thomas Loose

KÖNNYCSEPPEK

Sosem vágytam ennél többre, nem érdekeltek nagy dolgok. Annyit kértem csak az égiektől, valahányszor alkalmam volt rá, hogy másnap újra lássalak. Adják meg nekem azt a boldogságot, amit az jelent, ha láthatom gyönyörű, tündéri arcodat és álomszép, igéző szemeidet, melyeknek párja nincs az egész világon, s annak határain túl. Amint pillantásunk egy rövidke időre találkozik, úgy érzem, körülöttem megszűnik létezni minden. Nézlek csendben, és nem értem, hogyan lehet valaki ennyire elmondhatatlanul szép. Talán és egyre biztosabban tudom, mindenem odaadnám azért, ha csak egy percig is utoljára, de szerelmesen érinthetnének azok a finom kezek, s csillogva néznének rám azok a gyönyörű szemek. Csillagárban úszó szép álomvilág, mi bennük rejtezik, szívem megremeg, lelkem repes, ha tekintetem a tiéd útjába téved. Csak nézlek, ha tehetem, és őszintén csodállak minden apró mozdulatodért, a legrosszabb kedvtelen napomon is, engem a felhők közé varázsló igaz mosolyodért. Most itt vagy végre, és néznem kell, ahogyan sírsz. Eltűnt, aminek el kellett, engem ugyan elragadtak tőled, de semmi sem változik, lelkem egy része így is örökké a szívedben lakozik. Drága az a rengeteg könny, amit sirhantom felett a földre hullatsz, miközben a gyertyát gyújtod. Mégis most akarom, hogy sírj. Igen. Nyugodtan add ki fájdalmad, szabadulj meg a kíntól, türelmes vagyok. Várok. Kellemes melegség járja át lelkem, talán a fickándozó lángocska teszi, ami a széllel dacol. Szeretlek és elmondanám mennyire, de nem tehetem. A pillanat, aminek el kellett érkeznie, lám, körülöttem forog. Sajog a szívem és a könnyem is záporoz, most értettem meg csak meg, ami miatt már nem félek, hogy menni kell, és nyugodt vagyok. Még egyszer utoljára a szemedbe nézek. és azt látom, több ember már nem lesz, akiért valaha is drága könnyeket szívedből pazarolsz. Köszöni hát neked, egy várakozó lélek, ezt a november elsejei szép napot.

LEHULLÓ LEVELEK

Itt van az ősz, újra itt van, mi pedig sétálunk kéz a kézben, az aláhulló rengeteg sokszínű levél alatt. Arra gondolok, hogy sosem felejtem, de ugye te sem? Az első együtt töltött napunkat. Milyen szép volt, igaz? Szerelmünk főnixmadárként lobbant lángra egyetlen tétova pillanat alatt, s ha bármiért össze is vesztünk volna, hamvaiból kapott mindig újult erőre az eltelt évek alatt. Az eddig megtett út, lássuk be, nem volt mindig felhőtlen. De megtanultuk, ugye? Együtt átvészelünk mindent, és ehhez elég csupán annyi, hogy nekem te , és neked én vagyunk az egyetlen a csillagok alatt. Aláhullnak az aranyszínű levelek, és puha szőnyegként borítják az utunk. Szerelmem, ugye tudod? A szeretetből ki nem fogyhatunk! Amikor majd életünk utolsó percei szállnak lehulló falevelekként tova, lehet, hogy sorsunk nem lesz szép, csak mostoha. Én akkor is rád tekintek majd fáradt, fátyolos szemeimmel és azt mondom, nem bántam meg semmit, soha.

Jelige: Árnyékommal

Jelige: Mackósajt

Kereszt-domb

Amikor az ember a völgyeket járja irígykedve néz fel a hegyek csúcsai felé. Ha ráveszi magát és felmászik egy nagyobbacska oromra, onnan már más hegyeket láthat ismét újabbakat és újabbakat, amelyek létéről a völgyben jártával még csak nem is tudott. Amikor az Olt felső folyásán járunk és bebarangoljuk Felcsíkot, annak is a legfelsőbb részét, láthatárunkon felbukkan és egyre közeledik a Nagy-Hagymás hegyvonulata, közepén az Egyes-kővel. Erről mindenki tud, még azok is akik csak egyszer, vagy egyáltalán nem jártak Felcsíkon.

Ha átmegyünk a Gyilkos-tóhoz, ott előnkbe kerül a Nagy-Cohárd. De ahhoz már egy kicsit jártasabbnak kell lennünk a hegyekben, hogy megcsodáljuk és észbentartsuk: a Hegyest, a Juharost, a Zsedánt, a Vit-havast, a Fügés-tetőt, a Csurgót, a Kupás-Cohárdot, az Oltár-kövét, a Likast, a Kis-havast, a Lóhavast vagy annak a Sarkát, a Fekete-Hagymást, a Csofronkát, a Nagy-Teleki-csúcsot, a Veres-követ, a Terkőt vagy az Öcsém-tetőt. Mégis mindezek együtt alkotják a Nagy-Hagymás hegyvonulatát, nélkülük a Nagyhagymás csak egy nagy otromba szikla volna.

Így van ez az emberek között is és az egyházban is. Mindenki hallott már Márton Áronról, Jakab Antal püspökről, vagy Bálint Lajos érsekről, ahhoz viszont, hogy egy kicsit jobb betekintést nyerjünk abba a történelmi korba, amelynek ők voltak a kiemelkedő hegycsúcsai, a hegyvonulat egyik-másik, alacsonyabb csúcsáról és dombjairól is adatokat kellene szerezzünk. Álljon előttünk egy ilyen találkozás, amelyet egy furcsa kereszt léte váltott ki belőlem.

Valaki ha átmegy a Hargitán és a Tolvajos tetőn lelassít, akaratlanul is szembe találja magát a Hargitafürdői letérőnél a keresztekkel. Hárman vannak, nagyok, legalább hat-nyolc méteresek és komoly évszámokat hordanak a hátukon. Felavatásukra 1996 október 31-én került sor. Az egyik azt az évet viseli, amikor megláttuk Pannóniát: 896; a másik azt, amikor a ferencesek megalapították a csíksomlyói kolostort: 1444; a kelet felé néző kereszt pedig, Márton Áron püspök születésének évszámát hirdeti: 1896. De kötődik a hely az 1567-es ütközethez is, amelyben a csíki székelyek, katolikus hitüket megmentendő, feltartóztatták a hágon János Zsigmond fejedelem seregeit. Ezen győzelem emlékéül zarándokolnak minden évben a székelyek Pünkösd szombatján Csíksomlyóra, amely ma már az összmagyarság nemzeti-zarándokhelye lett.

S ha a vándor Csíkszeredába érkezik, s a vasút feletti híd után ráfordul a város főutcájára, szemben meglátja a kéttornyú Szent Ágoston templomot. Elcsodálkozhat azon, hogy modern de mégis hagyományos, messzire látszik, pedig nincs égig érő tornya. Ha bal fele néz, akkor meglátja az „angyalkás templomot”, mely ugyancsak modern, de markáns Makovecz-munka, benne ötvöződik a magyar és székely múlt, ott van kimondatlanul de kőbe vésve a jelen. S ha érdeklődik, az idősebbek még meg tudják mutatni hol állt a csűr-templom, melyben majd húsz évig folyt a szolgálat, hisz zord időkben nem lehetett templomot építeni. Féltek az elvtársak, hogy rájuk talál dőlni, mint ahogy még ma is félnek a Zord idők csillagát mozivásznon látni, pedig ez a csillag – Márton Áron – az égen van, s onnan ezután már nem lehet letörölni.

Ezeknek az építményeknek megálmodója és részben kivitelezője rendszerváltás előtti és utáni szolgálattevője Borbély Gábor felcsíki főesperes, aki 1930. november 20-án született Nagygalambfalván. A székelyudvarhelyi katolikus főgimnáziumban, majd a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán tanult. Az első tanulmányi éve után a teológiát betiltották, a kispapokat munkaszolgálatra vitték, Márton Áron püspököt bebörtönözték. A főpásztor szabadulása után a teológia növendékei is elvégezhették tanulmányaikat. Pappá szentelése a gyulafehérvári székesegyházban történt, 1957. április 28-án.

Emléke áldott marad, mint ahogyan áldott volt egész élete is. Fő szolgálattevője volt Csíkszereda több mint húszezres katolikusságának, a deszkatemplomban évente ötszáznál is több keresztelő, több száz esketés, rengeteg elsőáldozó volt és a felejthetetlen vasárnapi negyed egyes ifjúsági szentmisék, ahol az igehirdetése a hit megerősítését szolgáta a zord időkben. „Nemzedékeket nevelt fel hitben, tudásban, a kultúra s az igényes lelkiség, az egyházhoz való ragaszkodás és hűség szeretetében. Névjegye mindig: egyházam és hazám, szülő­földem és hitem volt!” – prédikálta róla Sebestyén Péter atya a temetésen. „Kezdettől fogva szívén viselte nagy püspökünk, Márton Áron ügyét, akinek nevét a főgimnázium viselheti, és neki köszönhetően kapott helyet szobra is a legméltóbb helyen. Nélküle nem volna Szent József kápolna és papi otthon, Segítő Mária Líceum, hargitafürdői Szent István-ház, hármaskereszt a Tolvajos tetőn, és Szent Ágoston-templom sem.”

Amikor csendben nyugdíjba vonult, Csíkszereda népe észrevette, hogy hiányzik, ő mégis átengedte utódainak a teret, de azért továbbra is aktív maradt. Szülőfalujába vonult vissza a református többségű Nagygalambfalvára és tovább munkálkodott népének, egyházának javára. Felejthetetlen marad számunkra a 440. Csíksomlyói búcsún mondott igehirdetése, amelyet az áldott állapotban lévő anyákról és a születendő gyermekekről, mint népünk és nemzeti megmaradásunk zálogairól mondott.

Szülőfalujában saját költségén újraöntette az első világháborús emlékműre a turúlmadarat, kopjafát állíttatott a helybéli cserkészetre emlékezve és jószomszédi viszonyt alakított ki a falu református lelkipászto­rával Kányádi György Attilával, Kányádi Sándor unokájával, akivel közösen újjáélesztették a cserkész hagyományt. „Aprócska falusi bibliahétnek indult hét éve a nagygalambfalvi Sátortábor. Ma már ez az egyik legnagyobb vallásos témájú székelyföldi ifjúsági tábor. Kányádi Sándor szülőfalujának határában több mint négyszáz gyermeket táboroztatott a község önkormányzata és a helyi református lelkészi hivatal. A vendégszerető galambfalviak a 140 tagú Szentegyházi Gyermekfilharmóniát is megvendégelték, cserébe különleges koncertélményt kaptak.” – írta ki idén a Galambfalva közösség az intenetes portáljára.

Ha valaki Nagygalambfalván jár és keresi a katolikus kápolnát, bizony le kell térnie a főútról, s talál egy egyszerű házat, van rajta egy felirat, hogy Szent Erzsébet tiszteletére szentelt kápolna. Van mellette egy új harangláb, s tetejében egy kis harang, s az esperes, ameddig otthon volt s nem költözött ki a temetőbe, harangozott is vele minden délben, a Nándorfehérvári csata győzelmére, Nemzetünk keresztény jövőjére. A kápolna mellett egy három méteres kereszt, rajta Krisztus töviskoronája, az alatta levő idézet pedig: „Vére árán békét szerzett”, Szent Pál kolosszeiekhez írt levele első fejezetének 12. verse.

Számomra felejthetetlen marad a vele való találkozás, amelyre 2009-ben került sor. Az Erdélyi Egyházmegye Milléniumi Sematizmusához készítettem a képeket Erdélyszerte, s így jutottam el Nagygalambfalvára is. Fogadott a főesperes úr, kopott reverenda volt rajta. Úgy éreztem magam az egyszerű házban-kápolnában, mintha a szüleimhez értem volna: Haza. Első kijelentése az volt, hogy:

– Fiam a Jóisten a legnagyobb mókamester a világon!

S elmesélt egy igaz történetet, melyet egy káplántársától hallott. A fiatal káplánt, a primíciája – első miséje – után hazaengedik a szülőfalujába kéthetes szabadságra. Ahogy leszáll a káplán, a vonatállomáson várja a nővére, egy idősödő vénkisasszony, s elindulnak hazafelé. Az úton, akik meglátják az ifjút, köszöntik:

– Szervusz Pista! – s ő felel illendően, kezet is fog a férfiakkal. Mire rászól a nővére:

– Te Pista, há' rajtad a reverenda, te csak a Dícsértessék-re kell visszaköszönj, s a felszentelt kezeidet csak az öregasszonyoknak nyújtsad oda, ha meg akarják csókó'ni.

Ő azért továbbra is válaszol mindenkinek, le is kezel a férfiakkal, s így hazaérnek. Otthon a nővére:

– Te Pista, kapd le magadró' a reverendát, s menny az istálóba, hánd ki a ganét a Boris aló'!

– A felszentelt kezeimmel?

– Eriggy má', s ne bolondozz!

Ki is megy az udvarra, s a hátsó utcába meglát egy suhancot, behívja, ad neki 25 lejt és megkéri, hogy hányja ki a ganét. A legény szívesen megteszi, s a végén köszön illedelmesen. Visszamegy a káplán a szülői házba, s kérdi a testvére:

– Na, kihántad a ganét?

– Erre járt a Püsök Jani, megkértem, s ő kihányta 25 lejért!

– Mé' nem mondtad, sze' annyiér' én is kihántam vóna!

Aztán elmesélte a főesperes Úr, hogy egy gazda nagy duplaszobás házat készített s a két szoba közé egész hosszan középajtót tervezett, de elköltözni készült a faluból s a házát senki nem akarta megvenni, mert nem volt csűrhelye. Így várta a mostani kápolna készen megépülve, csak vakolni kellett. Elmondta, hogy a Jó Atya belőle egy személyben papot s harangozót készített mióta nyugdíjba ment. S végül elmondta a hármaskereszt állítás helyett, – mert azt mindenki úgyis látja a Tolvajos tetőn, – a református kereszt állításának történetét. A prezsbitérium ellengyűlést szervezett a keresztállításra, pedig ő akkor már a tiszteletessel jóba volt, s a keresztállítás ügyét is megbeszélték. Végül nagynehezen de megszületett a béke:

– Menjen s nézze meg, itt van a Kereszt-dombon, a falu határába, a Keresztúr felé eső kijárat után balkéz felől.

Ha valaki keresi, a „református-keresztet” a Nagy-Küküllő mentén, Nagygalamb falva határában van, ott áll már tíz éve. Nem úgy ismerten és zordan mint az Egyeskő, csak úgy csendesebben mint a Lóhavas-sarka. Nem olyan ismerősen, mint Márton Áron püspök, csak olyan halkszavúan, mint Borbély Gábor főesperes, akinek a sírján csak az áll, hogy: „áldozópap”. Nem vastag, s csak embermagasságú, de írása annál különösebb, mert békét hirdet. Függőlegesen ez van ráírva: Nagygalambfalva, középen egy fehér galamb, vagy talán a Szentlélek ábrázolása, az alján évszámok: 1332 – Nagygalambfalva első említése a pápai tizedjegyzékben, 1456 – a nándorfehérvári győzelem éve, 1848-1849 – a magyar Szabadságharc éve, 1956 – a magyar Forradalom éve, 1989 – a Rendszerváltás éve, 2006 – a kereszt állításának éve, vízszintesen pedig csak ennyit ír: Békesség Istentől!

///////////////////

Sántha Ferke

Erzsók néni felkelt, s mezítlábasan, pendelybe, kiment a pitvarba. Legugolt a búbos kemence előtt, megpiszkálta a hamut, mint már életében annyiszor és elkezdte megrakni a tüzet. Hántalékot dugott a forgácsok alá és meggyújtotta. Odakint terhes, őszi köd nehezedett a falura. A tűz lángja erőre fogott, s már érezni lehetett a levegőben a meleget. Az almárium tetején ketyegő vekker negyed hatot mutatott.

Ferkét kirángatta az ágyból, s küldte harangozni. Úgy mozdult a gyermek, mint aki évek óta gyakorolta a feladatot. A pitvarba felcsavarta lábára a kapcát, a tornácon beleugrott a nagyocska gumicsizmába, azzal szaladt le a dombról, át a Nagyutcán. Pillanatok alatt felszaladt a csigalépcsőn s húzta is a harangot. Szép számban összegyűltek a hívek Istent dícsérni, pedig erősen borús idők jártak. Hetek óta behallatszott a faluba a tordai csata zaja. Imádkoztak a templomba, kérték a fent való Jó Jézust, hogy oltalmazza a fronton szolgáló katonákat, a hazájuk megmentésén fáradozókat.

                        Ferkének az ősz óta az volt az egész napos feladata, hogy a plébános úr rádióját halgassa, s ha az adás megszakadt és bemondták, hogy „Baja-Bácska veszélyben van”, akkor ő rögtön rohant, mert a légvédelmi riadó után pár perccel, már jöttek is az amerikai gépek Kolozsvár-Marosvásárhely bombázására. Ilyenkor Ferkének a torony legtetejébe kellett szaladnia, mert a harangot nem lehet kötéllel félre verni. Fel kellett másznia a harangállványra, meg kellett fognia kézzel a harangok bütüjét és négyes sorozatokba oda kellett ütnie a harangok falához: Bing-bing-bing-bing – Bang-bang-bang-bang, akárha tűz lett volna.

Azon a napon a déli harangszó után, alighogy visszament a rádióhoz, megismétlődött a riadó. Ferke meg sem állt a torony tetejéig, s szaporán kezdte félreverni a harangokat. A faluban maradottak az óvóhelyekre menekültek. A harangozó ház, biztos pincéje is óvóhelynek volt nyilvánítva, ide szaladtak be a környező házakból az asszonyok s gyerekek. Mikor mindenki bent volt az anyja keszkenőjével leintette Ferkét a toronyból.

Ferke még egy utolsó sorozatot ütött, s mászott volna le az állványról, amikor földbe gyökerezett a lába. A falu észak-nyugati feléről, a Harsztmál dombja mögül, teljesen váratlanul egy amerikai vadászgép bukkant fel, s nekivette az irányt egyenesen a toronynak. Erzse néni nem láthatta, mert a ház takarásában állt, tovább integetett a kendőjével, s nem értette, hogy Ferke miért nem ért le még a torony aljába. Ekkor meghallotta a vasmadár zaját, leugrott a pincelejáratba, magára húzta az ajtót, s akkor egy golyó-sorozat érkezett a harangozóház udvarára. Szerencsére a golyók nem találtak el senkit, csak a fekete tyúkot.

A pilóta a torony előtt felrántotta a botkormányt. Ferke végignézte a vasmadár hasát, látta a félelmetes bomba-ejtő ajtót, s a gép feneke szinte leseperte a keresztet a toronyról. Ezután jött a többi vadászgép is meg a nehézbombázók, melyek megremegtették a falu levegőjét és földjét is. Miután ezek is elhaladtak, s a faluban nem tettek kárt, Ferke kilépett a templomból és szaladt fel a harangozóházhoz az óvóhelyre. Már majdnem fel akarta emelni a pince ajtaját, hogy bebújjon, amikor valami aranysárgát vett észre az udvar közepén. Kíváncsisága úrrá lett a félelmén, odaszaladt s kezébe vette. Még meleg volt. Vékony, hosszú csövecske, rézhűzni volt, 14.5 mm-es géppuska-golyótól. Ferke végiggondolta, hogy ha ő most katona lehetne, ezért a golyóért visszafizetne.

Ekkor egy újabb váratlan dolog történt. Keleti irányból már jöttek is vissza a gépek. Azért nem figyelt oda, mert máskor fél órát sőt háromnegyedet is eltartott míg bombaterhüktől megszabadultan visszafele szálltak a vasmadarak. A fiú arra lett figyelmes, hogy a szomszéd házak tetején kopog a cserép, mintha jégeső esne. Úgy rendelte az Ég, hogy neki még élnie kellett. Az első vadászgép párhuzamos golyósorozata közrefogta a halálfélelmében földre vetődött Ferkét. Ahogy a gépek eltűntek rémülten ugrott be a pince ajtaján. Édesanyja magához ölelte, egy óra múlva a legényke visszament az őrhelyére rádiót hallgatni. Az anyja nekifogott megkopasztani a fekete tyúkot, hogy mint még eddig soha, hétköznap húslevest egyenek vacsorára, ha az égből leszálló amerikai pilóta, Szent Antal böjti napján vadászgépével tyúkot ölt nekik. Még le se került a csizma a tyúkról, szaladt haza Ferke a plébániáról.

– Édesanyám! Elvesztettük a tordai csatát!

– Nagy baj ez fiam, de majd csak lesz valahogy.

– De édesanyám – suttogja halkan Ferke – azt mondta a plébános úr, hogy jönnek az oroszok.

– Na, akkor eredj fiam, s mondd el ezt jó atyánkfiainak. Ha rádesteledik, aludj nagyapádéknál. Vigyázz magadra fiam! Nem kell ezután félreverd a harangot, mert elviszik őket, az első háború után is elvitték a harangokat, csak a nagyot hagyták meg, mert rajta van a Boldogasszony!

Aznap este csend ereszkedett a falura. István nagyapának, aki méhész volt, a kertje már fel volt ásva. A koromsötétben kimentek, mélyre ástak, szalmával kibélelték a gödröt, belehordták a kamrából a mézet. A nagyanyja éppen kenyérsütéshez hevített. Mikor a kanták a gödörben voltak, a nagyapja még egy rend szalmát szórt a kanták tetejére, leakasztották a fáskamra deszkaajtaját s elfedték vele a gödröt. Utána végigásták a helyet, nyoma sem maradt a rejteknek.

– Nagyapa, miért nem dugtuk el az összes mézet? – kérdi Ferke a kamrában maradt két mézeskantára mutatva.

– Azért fiam, mert mindenki tudja, hogy mi méhekkel foglalkozunk, s ilyenkor előkerülnek az ember „jóakarói”, akik majd elárulják, hogy ki mivel foglalatoskodik, s az oroszok e szerint fognak megsarcolni minket. – Nagymama kiszedte a kenyereket a kemencéből s lefeküdtek. Ferke forgolódott mire a nagyapja halkan rászólt:

– Aludj fiam, nem kell ezeket várni, maguktól is jönnek.

S nagyapa nem tévedett, másnap hajnalban visszavonultak a magyar honvédek, mert a muszkák már Debrecent fenyegették, s így nem állt módjukban megvédeni Kolozsvárt és környékét. Szórványos lövöldözések verték fel a csendet, tizennégy elesett hős honvédet hagytak maguk után a magyar katonák.

Másnap délre már új urak fészkelték be magukat a falu központjába. Nagyapa várta az orosz  katonákat, s kitett a kerti asztalra egy üveg mézet, s mellé egy frissen sült kenyeret. Az oroszok meghőköltek a fogadtatáson, s nem mertek hozzányúlni. A háziak a tornácból nézték a kertasztal körüli tanakodást. Az volt nekik a furcsa, hogy nagyapa nem csak kenyeret és mézet hanem fakanalat is tett az asztalra. Ferkét az egyik orosz odaráncigálta az asztalhoz, míg a másik a bajonettjével a kenyeret megszegte s egy szelet kenyeret vastagon megkent mézzel, s Ferkének a kezébe nyomta.

– Dáváj, dáváj, enni cselávék, enni!

Ferke a szelet kenyeret egykettőre megette. Még volt a sarkából vagy három harapás, mire a szerencsétlenség bekövetkezett. István bácsi azért tette a fakanalat az asztalra, hogy a katonák össze ne törjék az üveget, s nem azért, hogy megmérgezze őket a szépen feltálalt étellel. A nagy tülekedésben egy bajonett kiverte a kanta fenekét s a méz lassan csordogálni kezdett az asztalra. A megmaradt kenyeret széttépve, felmártották a mézet az asztalról, az üvegszilánkokat meg kiköpdösték, s az egyik vodka szagú katona, puskával bökködni kezdte nagyapát:

– Dáváj, dáváj, hozni még!

Elpusztult a másik két kenyér, el a másik kanta méz, s még egy cserépfazék szilvalekvár is. Abbahagyták nagyapa nyomorgatását, látván hogy a kamrába nincs több méz, de Ferkét magukkal vitték a főhadiszállásra, melyet egy gazda udvarházába rendeztek be, s csűrjébe ütötték fel a lacikonyhát. Ide rendelték édesanyját, s közölték vele, hogy Ferke ezután minden reggel, délbe és este oda kell járjon enni.

Előkerítettek egy testes szakácsnét, bizonyos Ilona nénit. Vörös Hadsereges pengővel fizették neki a lacikonyhán regeltől estig tejesített szolgálatát. Az új hatalom „vissza kellett állítsa a rendet”, ki kellett javíttassa a kolozs-bózsi berobbantott alagutat, hogy megindulhasson a vasúti forgalom Kolozsvár és Aranyosgyéres között. A katonák minden reggel „málénkij robot”-ra gyűjtötték a falu népét. Csákány, ásó, lapát, fáskosár, ezek lettek a hős hazaszeretet új szimbólumai, a sarló s kalapács most még nem. Fáskosárral hordták el a kolozsiak a berobbantott alagút dombjának egy részét, s így a három alagútból négy lett. Másfél hónap alatt vége lett a munkának, Ilona néninek az oroszok addigra már Mihály királyos lejjel fizettek.

Ferke az új őrhelyén is kitartóan helyt állt, minden nap megette a három csajka ételt, jól meg is hízott rajta. Fél órával a katonák étkeztetése előtt ennie. A következő fél órában két katona őrízte a legényt, s a lefedett üstöt, s ha a legény nem halt meg, lehetett merni a katonáknak. Főztek ott penészes kolbászt, avas szalonnát, de leginkább szerzett tyúkot, libát s rucát. Otthon is a fekete tyúk volt az utolsó, amiből leves készülhetett, a többi majorság a lacikonyhára vándorolt.

Ferke furcsálta, hogy az oroszok így félnek a mérgezéstől. Pedig édesanyja aggodalma nem volt alaptalan. Szolgálata harmadik estéjén, amikor az oroszok „Rászcvétáli jábloki i grúsii”-t énekeltek és a faluban házól-házra „bárisnyát”, szeretőt kerestek, Ilona nénit meglátogatták, „jóra való” emberek. Hoztak neki egy üveg Sztrichnint, hogy azt másnap főzze bele az oroszok ebédjébe.

– De mi lesz Ferkével? – kérdezte ijedten Ilona néni.

– Magának mi fontosabb? Egy gyermek, vagy az egész falu? Van még az apjának hat gyermeke!

Másnap hiába várták a hírt, Ferke nem halt meg. Az orosz katonák ettek, s Ilona nénit hazamenet meglökdösték az utcán.

– Mi lett a méreggel Ilon?

– Beledobtam a Nagypatakba!

S mikor tovább ütötték, verték, Ilona csak ennyit mondott:

– Nem értitek, hogy a faluért tettem? Nem értitek, hogy ezek annyian vannak mint az oroszok? Nem értitek mekkora vérfürdőt rendeztek volna? Minden második ember partizánnak lett volna nevezve. Egy rongyos üveg Sztrichninért? No meg Sántha Ferke lelkét én kellett volna a szívemen a sírba vigyem, mert nektek nincs is szívetek!

Jelige: Tollforgató

ŐSZI HERVADÁS

Amikor eljön az ősz,

és lehullnak a fáról a levelek,

az én szívemre is

lassú hervadás vár.

S új álmokat már nem kergetek,

mert nélküled nincs  se tavasz, se nyár.

Amikor eljön a tél,

és fagyos lesz minden,

bennem itt legbelül

meghal valami,

ilyenkor zokogni kezd a lelkem.

Jó volna egy új életet kapni!

AZ ÉN ÉLETEM

Néha olyan volt,

mint egy tündérmese,

néha olyan,

mint egy komédia.

Sokszor nem volt

mellettem senki sem,

s néha a legjobb barát

 vitt bele a bajba.

Néha földi pokol volt,

néha mennyország.

Néha csak múló álom,

s fájt az igazság.

Néha sivár volt,

mint egy kiszáradt sivatag,

néha olyan,

mint egy pipacsokkal tele mező.

Sokszor volt utálatos,

kegyetlen és hanyag,

s csak néha-néha volt

igazán szerethető.

Ám bármilyen is volt,

én akkor is szerettem,

hisz ez volt az én

egyetlen életem.

SZÓFOSZLÁNYAIM

Szófoszlányaimon sokszor

a bánat csöndje ül,

s minden gondolatom,

ebben a csöndben elmerül.

Ez a csönd, a képzelet világába vezet,

ami egy éber álom,

ahol minden szép és jó,

ez az én világom.

Tollam hegyéből ilyenkor

megindulnak a szavak,

s azok az érzések papírra kerülnek,

mik engem fogva tartanak.

A toll csak ír és ír,

meg nem áll,

minden szót, minden mondatot,

a szívem diktál.

SZERETEM….

Szeretem bársonyos arcodat,

a nevetésedet, érzéki hangodat.

A könnyeidet is szeretem,

amikor letörölhetem.

Szeretem huncut mosolyodat,

a szívedben rejlő szeretet hangokat.

A lelkedet is szeretem,

amikor adsz belőle nekem.

Szeretem az egész lényedet,

a vággyal teli énedet.

A testedet is szeretem,

 ha magamhoz ölelhetem.

Szeretem csillogó szemeidet,

s benne, az éltető fényeket.

Az életet is szeretem

most, hogy vagy nekem.

CSAK TÉGED AKARLAK!

Nem szégyellem a könnyeimet,

amikor sírva fakadok dalra,

s nem tagadom meg létemet,

így élek mindig, készakarva.

Nem cserélem el életemet,

a röpke, édes ízű boldogságért,

nem űzöm el a fényeket,

a sötét, csöndes magányért.

Nem hajszolom vágyaimat,

hiú ábrándjaimmal karöltve,

ám nem adom fel álmaimat

a semmiért, naivan, szemlesütve.

Nem vágyom a szerelmet

soha, de soha többé,

nem akarok keserű könnyeket,

csak téged akarlak, mindörökké!

írói név : Angyal Bella                                          

Lombhullás

Könnyeket ejtve hull alá a nyár,

Követi búcsúját sok árva madár.

Sárgul a fák gyönyörű lombja,

Bár a sok szín éppúgy feldobja…

Fáznak a virágok, hűvös az ősz,

Sok szívben még a nyár időz.

Ráfeszül a hideg éj a tájra,

Bilincset tesz sok dermedt szájra;

Mint fázó gerinchez tapadt emlék,

A lomhullás engem is széttép.

Üvegszilánkokon

A magasba emelnél?

Hisz félem a zuhanást!

Nincs szebb a képzeletnél,

S ennek véget vetnél?

A mélybe taszítanál?

Hisz félem a sötétet!

Végleg elpusztítanál,

Vagy majdan újra összeraknál?

Üvegszilánkokon sétálunk,

Úgy fáj… úgy fáj e szó!

Érzem, egyszer szétválunk,

Máris külön utakon járunk.

Eldobsz majd… Tudom. Érzem.

Hangosan beszél a csend.

Siratlak a vaksötétben.

Kereslek a tündérmesékben.

Megpihenne rajtad két szemem,

De úgy félem a búcsút.

…Bármily mély is a félelem,

Már kezedben van életem.

Millió csillag

Szökik az égről a Nap,

A Hold épp belé harap;

Felsikolt… izzik az ég alja,

Egy csillag a fájdalmat áthidalja.

Ünnepi ruhában lépked,

Fényétől az alvó ébred;

Szememet én is kitárom,

Az álmot végleg kirázom;

S midőn szemem az égre repül,

Millió csillag fénye hevül.

Jelige: HENKA

Egy fenyőfa élete

Én egy vén fenyőfa vagyok és egy szép fenyőerdő közepén élek. Sok tűlevelű társam születését és pusztulását is végignéztem már. Most elmesélem nektek, hogyan zajlanak a napok egy kis erdő életében.

Ahogy cseperedtem, tűleveleim erősödtek, gyökereim egyre mélyebben kapaszkodtak a földbe, és egyre gyakrabban figyeltem fel a körülöttem zajló világra. Felfedeztem, hogy nem csak fákkal vagyok körülvéve, hanem állatok hada is szaladgált körülöttem,és fűszálak, virágok nőttek  lábaimnál .Mindig jóleső érzéssel töltött el, mikor pihenőhelyül szolgálhattam a mókusoknak vagy fészkelési lehetőséget biztosítottam a madaraknak. Az időjárás viszontagságainak kitéve néha kínlódtam az erős napsütésben vagy fájt amikor a szél tépdeste az ágaimat, vihar mosta a leveleimet. De vigaszul szolgált, hogy az állatok dús lombkoronámban kerestek búvóhelyet. Néha elszomorított amikor a talaj tápanyagszegény volt, így gyökereimen keresztül nem jutottam hozzá a szükséges táplálékhoz. Ilyenkor a hűsítő esőt vártam, majd a napsugarakat, hogy felszárítsák leveleimet. Az erdészek néha meglátogattak bennünket, ez vegyes érzésekkel töltött el. Örültem, mert éreztem gondoskodásukat  és védelmüket, de féltem, mert távozásukat többször favágók hada követte, akik miatt sok társam hiányától kellett szenvednem. Jól éreztem magam, mikor kirándulók látogattak hozzánk és hallottam a gyerekek kacaját. Fájt, ha rugdostak, vagy tördelték ágaimat, tépdesték leveleimet. Büszkeséggel töltött el, amikor megálltak előttem és csodálattal dicsérték szépségemet. Csendes délutánokon elámultam az előttem húzódó ösvény szépségén, hallgattam a madarak énekét, a patak zúgását, az állatok lépteinek halk zaját. Megcsodálhattam a Nap ébredését, a Hold feljövetelét, a Csillagok ragyogását. Talán egyszer engem is kiválaszt az erdész, és eljön értem a favágó, hogy egy meleg otthonban csodás díszekbe öltözve örömet okozhassak a gyerekeknek, akik csillogó szemekkel nyithatják ki alattam ajándékaikat. De ez még várat magára....

A fa élete is hasonló az emberekéhez, fájdalmakkal és örömökkel, születésekkel és elmúlásokkal teli.

A tükör tükrében

Két rakodómunkás, Kornél és Simon a mai napon is ugyan olyan lendülettel kezdte meg a munkáját, mint az összes többin, egészen pontosan nulla munkakedvvel. Egyhangúan falatozták párizsis zsemléjüket, miközben az adott politikai helyzetet elemezték. Épp fröcsögve szidták a legújabb intézkedéseket, amikor megszólalt Simon mobilja. Fuvart kértek a közeli antik-kereskedésbe. Legyűrte utolsó falat zsemléjét, ivott rá egy korty kakaót, majd annak zacskóját összegyűrve megcélozta a sarokban lévő szemetest. Mint általában mindig, most is beletalált. Elégedetten állt fel, rákacsintott Kornélra. A mai sikerélmény is megvolt, hogy első fuvarjukat kacagva kezdhessék meg.

Az antik-kereskedés viszonylag közel volt, a hétköznapi forgalomban is odaértek cirka negyed óra alatt. Beléptek. A hatalmas terem tele volt sokat megélt, régi bútordarabokkal. Őket egy nagyméretű, neobarokk állótükör várta. Kerete szépen mívelt, tükre fózolt, bal felső sarkán a korából adódóan kissé homályos folttal. Szép darab, a homályos foltocska pedig nemhogy csúfította volna, inkább kedves bájt kölcsönzött külsejének. Embereink kissé nehézkesen emelték fel, tömör fa keretének köszönhetően tetemes súllyal rendelkezett. Miután tudatosult bennük, hogy a szállítási cím csak néhány utcácskával arrébb van, úgy döntöttek gyalog cipelik el új tulajdonosához a tükröt. Megfogták, és komótosan battyogva nyakukba vették a poros, Napsütötte utcákat. Mire a közeli Főtérre értek, elfáradtak, és meg is szomjaztak. Betértek hát egy sarki kocsmába, hogy leöblítsék kiszáradt torkukat. A tükröt pedig a kirakat elé helyezték, hogy jól ráláthassanak.

- Oh, végre tágas, fényes környezet! - gondolta a tükör. Érezte különlegességét, azt, hogy a homályos foltocskáján megvillanó Napfénytől a Főtér csendesen megbúvó, díszes éke lett. Amint elmélázott jelenlegi, új helyzetén, egyszer csak egy feléje guruló focilabdára lett figyelmes. A labdát gyors iramban egy kisfiú követte, épp a lábától pár centire sikerült elkapnia a még mozgásban lévő játékszert. Sebesen emelte fel, és mielőtt tovasietett volna, belepillantott a tükörbe. Kalász-szőke, kócos haja, piros arcocskája körbefonta csillogó, ártatlan szemeit. A tükör még soha nem látott ilyen angyali tisztaságot, a kisfiú pedig olyan ártatlansággal pislákolt benne, ahogyan csak gyermeki tisztasággal pislákolhat valaki.

- Kár, hogy pár év múlva elillan ez a tisztaság - gondolta a tükör, de amint kigondolta ezt, a kisfiú máris tovaillant.

Még fel sem ocsúdott a kisfiú iránti csodálatából, amikor arra lett figyelmes, hogy egy fiatal pár szemléli önmagát és egymást a tükrében. Bolondoztak, heccelődtek, arcokat vágtak, és nagyokat kacagtak. A vén tükör azonban sok mindent megélt már, nem lehetett becsapni. Meglátta szemükben az előző éjszaka ki nem mosott emlékeit. A fiú gőgös önimádatát, a kielégüléssel nőtt önbecsülését. Ezzel szemben a lány tekintetében félelmek villantak meg. Mindezeket ügyesen palástolva ölelték egymást, bízva az összetartozásban. Nevetve sétáltak tovább, a tükör utánuk pislantva a lelkük kételyein tűnődött. Tükrében azonban még látszott, amint távolodva, az utcasarkon megcsókolták egymást, így temetve a pillanat gyönyörébe minden felvillanó kérdőjelet.

Miközben a tükör a fiatalok után bámult, egyszer csak mintha csiklandozta, simogatta volna valami a lábát. Maga elé nézve egy édes kutya kölyökképét pillantotta meg. Alakjából ítélve egy tacskó és egy foxi szerelmének gyümölcse lehetett. Zsemleszínű, kissé fakult szőrzetét nyakán világos foltocska fonta körbe, tekintélyt sugárzó éket adva külsejének. Utcai mivoltára, mindennapi küzdelmeire csupán csak kikandikáló bordája utalt. Gombszemeiből azonban még így is kutyaboldogság sugárzott. Vidám farkcsóválással, félrefordított fejjel vakkantott egyet, majd apró lábacskáit sebesen szedve elszaladt. A tükör utánanézve még megfigyelhette, amint kedves külsejével mosolyt csalt egy padon ülő, még ébredező koldus arcára. Reményteli mosolyt, az amúgy reménytelennek tűnő nap indításához.

A tükör álmélkodását egy előtte  álló alak képe zavarta meg. Szűk, kissé koszos, ám gondosan ráigazított farmert és feszes, fehér pólót viselt. Hosszú haját lazán lófarokba kötötte. Napszemüvegén keresztül is érzékelhető volt szemeiben az esti rockkoncert bódulata. Mélybarna szemei körül karikák ültek, elárulva a mindennapi megélhetés utáni bizonytalan aggódását, a bulik és a megrázkódtatások álmatlanságát. Tekintetében keveredett az éjjel megélt hazug kéj és az alkohol mámora. Napszemüvegét a homlokára tolva szippantott egyet a friss levegőből, miközben szemében megcsillant az élet szeretete. Sarkon fordult, összeszedettségét bizonyítván kihúzta magát, és ráérősen elsétált.

A Főtér egyik hoteljéből középkorú, fiatalos hölgy lépett ki. Céltudatosan haladt, épp a tükör irányába. Elsétált mellette, majd vonakodva visszalépett és megállt előtte. Belebámult. Arca az éjszaka kéj-halmazaitól piros volt. Nyaki ütőerei kidagadtak. Tekintetére rátelepedett az agyában cikázó gondolatainak buja képe. Ajkán ott nedvesedtek elcsókolt csókjai. Testét átkulcsolták a szeretőknek járó vad, vigaszt nyújtó, szerelmes ölelések. Szemeiben pedig visszatükröződött a pillanat boldogsága, feltöltött energiája és az egyedül-ébredés sötét, halovány árnyéka. Kisimított egy arcába lógó kócos hajtincset, majd határozott lépésekkel folytatta útját. Üres töltettel, a következő ölelésig.

A tükör próbálta volna megfejteni érzéseit, ha nem foglalták volna le a talpát égető beton fizikai fájdalmai. Ha lett volna hangja, kiáltott volna belőle a perzselő kín.

Gyötrődéseiben ismerős hangra lett figyelmes:

- Kornél haver, gyere, kapd a válladra azt a vén tükröt!

Kornél pedig jött, Simonnal egyetemben megragadták a tükröt, és a szomszéd utca lakóépületének második emeletére cipelték. Régi bútorzatú, tágas, világos otthon hálószobájának előkelő szegletében kapott helyet. Kellemes illatú, ősz hajú, idős hölgy állt meg előtte. Arcának mély barázdái árulkodtak sokat megélt emlékeiről. Homlokán húzódtak a gyerekei miatti aggódás redői, orcáin a fiatalkori szerelmek pozsgás foltjai, szemei sarkaiban a csalódások szarkalábjai, szájának szegletében az unokáival közös kacajainak barázdái. A tükör meghatódott tiszteletet kiváltó megjelenésétől.  Ebből a meghatottságból mély, ám szelíd férfihangra ocsúdott:

- Gyere Kedves, eljött az ideje, hogy felolvassam kedvenc könyvünk újabb fejezeteit.

Az idős Hölgy a tükör mellé nyúlt fehér botjáért, és segédletével szeretett fotelje felé indult...

Jelige: ÁLOMALOM

Tenger

(A boldogság nehéz vagyon)

1.

Sós vized a szomjas

tengerésznek méreg,

akár hiú álmok

a sikoltó népnek.

Győztes hadak gyilkosa vagy,

s hajózni engeded

 a bukottakat.

Becsapod önmagad:

 poshad a víz,

döglenek a halak.

Fehér sirály ételt kutat,

s talál helyette

bűzlő tetemutat.

Tolla véres, foglyod ő,

s te örökre foglya vagy.

2.

Én a sirály, te a tengerem.

Sós vizeddel telve két szemem.

Az égig űzöl szüntelen,

hamis horizontod oldja

saját képzetem,

hogy határ a kegyes pokol

s a vak menny közt

ne is legyen.

3.

Én a sirály, te a tengerem:

Zöldeskék, jeges gyötrelem.

Ha nem ér semmit a panasz,

miért nem szólsz rám?:

„Hajítsd már el a tolladat!

Könny ne folyjon arcodon,

légy kemény!

A boldogság nehéz vagyon,

nyomta hátunk,

s most törött gerinc

a jutalom.”

4.

Én a sirály, te a tengerem.

Szabad-e tiszta képet látni

háborgó felszíneden?

Szabad-e Jézust várni,

és hinni, ha kézen fog,

tudunk a vízen is járni?

Mondd, hogy kell a dagályban

száraz szívvel, szilárdan állni?

5.

Én a sirály, te a tengerem.

Ha a Holnap partján járok,

lábam nyomán nyugszik

lágy hullámod.

Anyám

Anyámnál már a holt is elevenebb,

szája halvány, szemében kételyek.

Anyám fekete fátylon át nézi a világot,

két kézzel fényesíti a hazugságot.

Anyám csak mos, seper és takarít:

nem kérdez, nem harcol, nem gyanít.

Anyámat, ha simogatom, megriad,

füstszínű haja alatt az értelem már

régen meghasadt.

Anyámnak már nem kellenek a

válaszok, a kérdések csak szítják

benne a bánatot.

Anyám arra, ki kezet nyújt, mérgesen,

duzzogva, haraggal sújt.

Anyám a nap végén csak ül elgondolkodva,

maga sem tudja, hogy került ebbe a nyomorba?

Anyám szeméből éjjel könny fakad,

mert vissza nem tér, mi egyszer elhaladt.

Anyám már tavasznak hiszi a telet,

hát gyúrok neki a hóból ölelő kezeket.

Anyám már megvette régen a koporsót,

Epedve várja az utolsó harangszót…

„Per aspera ad astra”

Tollat szúrok a szemembe,

nézd, az íriszbe hogy omlanak

a féllábú, tintakék szavak.

Lapokat tömök a számba,

hogy fertőzzenek be a nyálba

nyomorék, háborgó vonalak.

A tüzes cigarettavég

küldhet csak dobhártyamagányba

kéjes, zajűző kátrányvigaszt.

Az orrnak maró sav lesz a

merengő, halványodik tőle

minden illat, minden szerető.

Ujjbegyeken vérben ázva

dolgos penge robotol, vágva:

Az azonosság így haldokol.

Vakon-látó, némán-ordító,

identitásvesztett, megnyúzott

álomkereső kérdi: hol a

Repedtsarkú Lidérctemető?

Oda vágyik, oda való ő.

-----------------------

Sétálok, elgáncsol a remény,

jön, kedvesen lehever mellém,

alattunk tűnő álomalom,

felnézünk: két vásári majom.

Jelige: ORCHIDEA

Csillag

Vörös vágyba öltöztetlek:

majd rád adom a fehéret:

olyan tiszta,mint a lelked.

Zöld reménnyel várok reád:

egyszer csak eljutok hozzád,

s találok egy élő Múzsát,

Aki a legszebb ajándék:

nekem a legnagyobb érték,

s a legbiztosabb menedék.

Valóság vagy, nem képzelet,

az út hozzád túl meredek:

csillag vagy a fejem felett!

Bezárult

Éjsötétből cibáltam

fényre magam,

és tévelygő embereket

találtam: nem tudták,

mit akarnak,miért élnek

világosság nélkül,

amit elveszítettek?

Éhes barlang tátotta száját,

s a fény betévedt oda:

menekülni nem tudott,

nem talált kaput.

Mezők, rétek siratták,

senki nem hallotta jajszavát:

elnyelte a kerek erdő;

s vissza nem játszotta.

A kígyózó patakok

sárga levét itta,s örült,

ha jutott elegendő.

Olvadtak a jégcsapok,

és a kövér cseppek,

a nyakába hullottak.

Életéből annyi se maradt,

mint amennyit megélt.

Álltam lehajtott fejjel,

s mire odanéztem,

a barlang undok,

tátott szája bezárult.

Jelige: Tier nan Gorduin

Kételyek

Boldog vagy? Kérdezed.

Midőn ölelések alkonyán,

Összevert lelkemmel saroglyán

Visznek, meleget ad két kezed.

Szeretsz még? Kérdezed.

Homály borul rám keserűn,

Acsarog szerelem keselyűn.

Csókolnám újra két kezed.

Jobban vagy? Kérdezed.

Mikor ajkaink elválnak,

Magam vetem szívem árnyaknak.

Elengedem hát két kezed.

Ennyi volt? Kérdezed.

Feltámad bennem félelem,

Emlékek partjáról felelem:

Ennyi. Nem látom két kezed.

Most örülsz? Kérdezed.

Arcomon megdermedt könnycsepp vacog,

Mélyen bennem fájó tűz lobog.

Újra érinthetném két kezed?

Egyedül

Múltamban hibák történelmi sora,

Elkövetett tettek, apró kis képek,

Kusza káosz dúlta érzelemcikkek

Alkotta szívem gyenge izomfala.

Jelenben tombol vad harag pora,

Orkán közepéről lopva lenézek,

Fájdalmam hulláma árad, temérdek

Kőbe vésett, vérző közhely otthona.

Távoli jövő reményvesztett halvány

Sugarát látom hajladozó lángban.

Hidegen égő gyertya, sötét magány.

Temetve remény, idilli lágy dalban,

Elejtett könnyek halma, fagyos dagály.

Tavukba fullad lelkem szív-hazámban.

Jelige: NEGYVENHETES

Vagy-vagy…

Vagy egyszerű, vagy bonyolult…

Vagy szegény, vagy nyomorult…

Vagy egyféle, vagy többféle…

Vagy el, vagy félre…

Vagy családos, vagy szingli…

Vagy becsület, vagy svindli…

Vagy mikro, vagy makro…

Vagy pince, vagy Tesco…

Vagy forrásvíz, vagy szennyvíz…

Vagy betűvel írt, vagy számmal írt…

Vagy olcsó, vagy drága…

Vagy egalizálva, vagy differenciálva…

Vagy mosolyog, vagy somolyog…

Vagy letelepül, vagy bolyong…

Vagy humán, vagy reál…

Vagy marad, vagy megáll…

Vagy elismerés, vagy felismerés…

Vagy folt, vagy rés…

Vagy rokon, vagy idegen…

Vagy melegen, vagy hidegen…

Vagy okulni, vagy okítani…

Vagy óvakodni, vagy félni…

Vagy nyugalom, vagy unalom…

Vagy baj, vagy izgalom…

Vagy dámvad, vagy dúvad…

Vagy mulat, vagy múlat…

Vagy vizuális, vagy audiovizuális…

Vagy szürreális, vagy virtuális…

Vagy jobb agyfélteke, vagy bal agyfélteke…

Vagy félig teli, vagy (csak) fele…

Vagy spirituális, vagy materiális…

Vagy népi, vagy urbánus…

Mielőtt lopnál

Ha azért lopsz,

hogy kevesebbet dolgozz:

sajnos, az már régen rossz…

Ha azért lopsz,

hogy többé te sem dolgozz:

önmagad is becsapod!

Mert nem azért dolgozol,

hogy ne lopj, hisz ez rossz –

ezt te sem gondolhatod.

Hanem csak azért ne lopj,

mert a lopott is rossz,

ha tényleg átgondolod…

Ne azért ne lopj,

mert azt mondják, az rossz –

meglásd, rájössz jó nyomon!

Te azért se lopj,

hogy másnak ne dolgozz!

Hasznát nehogy sokszorozd!

Mit lophatsz ma?

Hibásat, hamisat…

Jobb, ha végiggondolod!

S ha csak ezt lopsz,

mit érhet, ha lebuksz?

Ezt kell végiggondolnod!

Más tavasz

Ha már nem érzed a neszeket,

a békés illatszereket,

már nem talál rád senki sem,

nem tetszik a gyermekláncfű sem,

akkor már túl öreg lettél ahhoz, hogy

csak úgy szakassz…

Elkényelmesít lám a tavasz,

nem pedig fellelkesít,

vitalitást szít benned

ezen évszak.

Az egyoldalú szerelem szervezhetne

elképzelt légyottokat,

de jóllakottságod már csupán

halogat.

Már nem baj, ha nincs,

de az is jó, ha van:

a létezés lényege így kialakulóban.

Más tavasz immár ez,

ám nincs mit bánni sem;

mindenki azért van úton,

hogy mindenki ideérjen.

Mindenkinek van egy kutyája

Mindenkinek van egy kutyája,

méghozzá a gyermekkorából,

kivel megtanul szeretni s elengedni

ebből a világból.

Kivel kitisztítja szeméből a könnyet,

melyet érte halkan, hüppögve hullajt,

s ki a szeretet fokmérője lesz mélyen,

miután a természet őt visszahívta.

Így vésődik a gyermekszívbe

az együttérzés, az elérzékenyülés.

Így válik gyermekmeséből az ittlét

valódi tényezővé.

Innentől harcolunk örökre,

míg halálunk zárja háborúnkat.

S innentől félthetjük előre

azt, ki a szívére hallgat.

Jelige: „az életet nem a lélegzetvételek száma határozza meg.."

Fájsz nekem

Fájok én a nagyvilágnak, s világ

te is fájsz nagyon nekem.

Mint fának ágaival bősz viharban.

Tombolsz, s én halkan reccsenek.

Füst vagy nekem, keserű íz torkomon.

Belsőm marod, s ráncaimmal csúfolod.

Fájok én a nagyvilágnak, s világ

te is fájsz nagyon nekem.

Kagyló vagyok homokba fúrt,

s te dagály vagy a tengeren.

Régi városom

Széjjel taggelt háttámla leszek

régi városom romos betonpadjain.

Alám omolnak majd nyári fűzfáitok

lágy szélben szálló könnyű ágai.

S jön és ölel majd az ősz is körbe,

puha tarka kölcsön pokrócával.

Hol elhullajtja éve minden búját,

s te reám hajthatod nehéz vállad.

 A „Nagyszellemnek”

Minden este eltemetlek

lelkemnek gödrébe,

s reggelre ott gyökerezel

ismét házamnak hűs tövébe.

Én átugranálak, ha

elérhetnélek téged,

de túl magasra tettél

nekem egy képzeletbeli lécet.

Mérgemnek sűrűjében

támadsz a szeretettel

s elfeledteted aljasságod

egyetlen jótettel.

Gyűlöllek feloldani

lappangó bűntudatod alól,

mégis mindig megteszem.

Mert erre csak egy jó barát való.

Hiába

Fák tövét támasztva utána kiáltva:

Nem leszek tiéd már sohasem, hiába!

Gyermeteg lelkemnek utolsó hibája.

Elpusztul, elhamvad minden mi kívánta.

Jelige: Tücsök és Bogáncs

Mi a boldogság

A boldogság,

Mindig nyugvó,

Másra át nem ruházható.

A boldogság:

Egy állapot,

Ember szemében káprázatos.

A boldogság:

Felhőtlen sugárzó,

Belső mosollyal csodálatos.

A boldogság:

Érző – békés,

Nem kell hozzá anyagérzés.

A boldogság:

Éhes embernek nincs,

Ezért evő léleknek kincs.

A boldogság:

Nem kívánság,

Akkor van, ha TITKOD rád talált.

Furikum

Óhajom,

Sóhajom,

Vágyódom,

Álmodom.

Száll képzelet,

Csodás kedve,

Az embernek,

Úgy elmereng.

Más világban,

Száll káprázat,

Agy csodája,

Elme látja.

Fantasztikus,

Nem kell itt kulcs,

Zárt szem becsuk,

Ez a: „Furikum”.

Boldogság

Örülünk,

Nevetünk,

Mosolyogni,

Szeretünk.

Öröm,

Mámor,

Arcon,

Bársony.

Jó így,

Ez most,

Gyógyír,

Gyógyít.

Mosoly, az,

Orvos, most,

Mindenki,

Így boldog.

Az agyunk,

Vidul már,

Ez talán,

Boldogság.

Jelige: Morbus

MEMENTO

Felejteni,

Csak hetven év kellett!

Hetven év,

Hogy elfordítsd megint fejed;

Nem ötszáz, nem ezer,

Csak satnya hetven év,

Hogy megint színes legyen

A falra festett kép.

Nincs álmatlan éjszaka,

Sem rossz lelkiismeret;

Az utcán újra

Düllednek a mellek,

Lendül a kéz,

Aszfalton csattog a bakancs,

S függöny mögül

Az „én nem tudtam“ szempár

Megint újra lesve néz,

Míg üvöltve hömpölyög az emberár.

Fekete-fehéren

Színek sokasága csíkokban sötétlik,

Szögesdrótba kapaszkodnak a vágyak,

S az „elég volt” hol nyakig, hol térdig

Ér; a kettő, három, …száz, vagy

„Nem emlékszem“ rapportra állnak,

És kidőlnek, mint kuglibábú,

Ha kisagyban célba ért a találat.

Kirakatban, üveg mögött

Tonnányi kócos haj,

Vagy copfba kötött,

Foghíjas fésük, tetves kefék,

Fából mankó, műkar,

Könyvből kitépett mesék,

Toaletten bűzlő szappan, –

Vajon kinek zsírja habzik abban? –

És a drótkeretes tekintetek,

A félbemaradt,

Vagy meg nem írt levelek,

Melyek címzettet már nem keresnek,

Hisz nyelvnek nincs már nyála,

Kéznek ujja, hogy borítékba zárja.

Orrom előtt zsebkendő;

Bűze vajon halott vagy élő?

Különbség köztük nincsen,

Ha rohadsz kívülről belülre,

Vagy belülről kívülre,

Mert egy gödörbe kerül minden:

Bőr alatt aszott inak,

Sorvadt izmok,

A koponyába esett

Üvegszemek,

Tarkó mögött kéz, vézna láb,

Mely mészgödör szélén inog;

És az utolsó fénynyaláb

Magába zárja utolsó titkod,

Mielőtt a gyűlölet tüze

Benne végleg kihülne.

Kéményből füstszagú sóhaj tekereg,

Út csak egy van, mi testetlen kivezet,

Rózsából ciklon rügyezik,

Minden, mi körülvesz itt,

Porrá hullt vegyület, elem,

Melyből, ha szétszórják,

Talán emlékezés terem

Annál is, kit nem jelöl rongycsillag,

Kinek lába keringőt ejt,

És nem polkát,

S tű jelzi útját

Mágnestérben,

És nem sarkcsillag az égen.

A zaklatottság nem tűr

Feszes ritmust,

Sem egybecsengő rímet;

Két szó között tágul az űr,

Benne hangosabb a csend,

Mint a hang,

S ha lesz még egy fül,

Hogy kiszűrje belőle,

Mit kong a harang,
Mely dobbanásra késztet szívet,

S az összeszorított szájat,

Hogy könnyével küszködve

A gyászhimnuszt elzümmögje.

Csak hetven év kellett,

Hogy a természet

Újra hazudjon

Magának kezdetet,

És a kuruzsló felcser-végzet

Újra megcsapolja ütőeredet.

Felejteni,

Csak hetven év kellett!

Hetven év,

Hogy elfordítsd megint fejed;

Nem ötszáz, nem ezer,

Csak satnya hetven év.

„A DISZNÓFEJŰ NAGYÚR“

Te vagy minden idők

Legnagyobb találmánya

Te vagy a bölcsek köve

Egyszerre vagy dal és lárma

Hősi ének és sirató

A mindenható és mindenre ható

A galacsinnal teli panaszfal

A végső földi zenekar

Melyet teljesség igényével

Dirigál

A halál

Benned nincs logika, ritmus

A hangnem benned önmagát

Modulálja

Ami éltet, az a virtus

A holnapot megölöd máma

Igéd harsogja trombita

Íjhúr, pengevillanás

Amiből megszületsz, az a vita

Pontot tesz rá kénszagú robbanás

Turkálsz benne és bennem

Elveszed eszét és eszem

Kitéped belét és belem

Egyszerre flörtölsz vele és velem...

Rímeid sora végtelen

Ha árok mélyén kúszok-mászok

Kilopod tüdőmből levegőm

A megtizedelt számok

Ereiből vért csapolsz vérmezőn

Fölhúzod testem rémfára

Szánalmat belőle kiégeted

És a parázsban szunnyadó kíméletet

Hugyommal keverve fullasztod sárba

Melleket dekorálsz csillaggal

De füstben sárgának megfullad fénye

Keresztre feszítve jelképed

Kőből van, mintha nem is élne

Nem érez szégyent szemérme

A terített asztal roskad

A lakoma féktelen

Nyárson forog az értelem

Tűzét táplálja biblia, korán és tóra

Míg utolsót nem üt toronyban az óra

Mely égig tör és néha ledől

Mely jogot ad maroknak késre

Zuhanó félelemnek

Hogy a húst cafatokra tépje

Öleknek, melyből megszületnek

Akik ölnek és akiket megölnek

Hisz igényt tart a szenvedő élőre

A holtra, a rothadóra, a tengerbe szórtra

A gyávára, hősre

Utódra, ősre

Keringőre és a haláltáncra

A néma és a teli pofára

A tegnapra, holnapra és a mára

A semmire és az egész világra

A kiszívott velőre

A letépet szemfedőre

A vérfoltos lepedőre

És a meghajtott főre

Hogy a fej kosárba hulljon

És nyakunkon

Táblán ne legyen más

Csak egy megfejthetetlen rovás

Melynek széttört titkait

Ki kereste, megmászta Sinait

De mi lenne veled

Ha egyszer elvenném jó kedved,

Te disznófejű nagyúr,

ki saját szennyében kéjelegve túr

És trombita szóra nem üvöltene senki hurrát

És az árkot nem ugraná senki át

És holnapom helyett dicsérném a mám

És senki nem verné be, ha szólna a szám

És eltűnne mondatból egy-két szó

Mely emberhez nem való, nem méltó

A gyilkos és áldozat

Ellenség és barát

Fehér és fekete

A fölszentelt jobbok és hóhérok keze

Melyek csillagot varrnak mellekre

De tudom, hogy ez csak puszta szójáték

Mert nem lesz ott senki

Ki esernyőt tartana fölém

Ha beomlik fölöttem a födém

És mint kivert kutya, esőben bőrig áznék.

www.gyermekjolet.hu

www.omlit.hu